„Ha nem futnék ennyit, hogy a szemem is kiguvad, én nem vagyok sehol.”

Pintér Sándor a Puskás Aréna avatóünnepségén, a magyar futball legendáinak sorában (Fotó: Török Attila)

„Mit mondjak? Örömet szereztünk hetvenezer embernek és azoknak, akik a tévékészülékek előtt szorítottak értünk. Ez többet ér, mintha százezer forintot kaptunk volna.” Pintér Sándor mondta 1977. április 30-án a Népstadionban játszott magyar–szovjet (2–1) labdarúgó vb-selejtező után. A Népsport az értékelésben nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a középpályás az egész mezőny fölé nőtt. „Mindenkit felülmúlt hihetetlen munkabírásával, megújuló szereléseivel, gyors nekiiramodásaival, szervezőkészségével.” A siker többet jelentett a puszta ténynél: a szovjetek megverése politikai töltetet is hordozott. Talán a legfontosabb győzelem volt a sorozatban, amelynek végén – a Bolívia elleni pótselejtezőt is beleértve – a mieink kijutottak az 1978-as világbajnokságra. A sors furcsa fintora, hogy a futballistáknak fejenként százezer forintot (egy részét valutában) ígértek a kijutásért – „végül akkor kaptuk meg a pénzt, amikor hazatértünk a vébéről megvert kutyaként…” Ezt is Pintér mondta egy vele készült interjúban.

 PINTÉR SÁNDOR

Született: 1950. július 18., Pomáz Sportága: labdarúgás Posztja: középpályás Klubjai: Kossuth KFSE (1967–1969), Bp. Honvéd (1970–1981), RFC Antwerp (1982) Válogatottság/gól: 39/2 (1975–1978) Kiemelkedő eredményei: magyar bajnok (1980), bajnoki ezüstérmes (1972, 1975, 1978), MNK-döntős (1973), KK-döntős (1975, 1978), utánpótlás Eb-ezüstérmes (1976), az év labdarúgója Magyarországon (1977)

A születésnapos korának egyik legjobb futballistája volt. Nem azzal tűnt ki a többiek közül, hogy technikásabb volt vagy jobban lőtt, hanem mindenkinél jobban akarta a győzelmet. Elnyűhetetlen fizikumával hajtotta magát, s ezzel társait is ösztönözte. Nem ismert elveszett labdát, a két évvel ezelőtt a Nemzeti Sportban megjelent interjút követően egy kommentelő azt írta: „Egy korai magyar Gattuso, ugyanaz a forma. A labdát nem tudta az orrán pörgetni, de kellenek az ilyen munkások is, hogy Törő táncolhasson…” Teljes mértékben helytálló a megállapítás, annyit azért hozzátennék, hogy Pintér futballtudása olyan társak mellett, mint Nyilasi Tibor és Törőcsik András vagy éppen klubjában Kocsis Lajos, nagyon sokat csiszolódott. Maga mesélte, hogy nem volt különleges tehetség, de a hiányosságait nemcsak szorgalommal, fanatizmussal pótolta. Kezdetben persze a különböző futógyakorlatoknál rászóltak az öregek, hogy vegyen vissza, de a Bp. Honvédban Vági István biztatta is: „Ne törődj velük, adj bele mindent, ne fogd vissza magad!”

Pályafutását végigkísérték a sérülések, ám az is tény, hogy 14 évesen szenvedett nyílt lábtöréséből felépülőben fiatalabb testvérével gyúrt otthon, Pomázon. Akkoriban jött divatba az amatőr testépítés, számos fiatal „badizott”. A pomázi együttessel a megye II-ben később bajnok lett, s az NB II-es Kossuth KFSE elleni edzőmeccs után megkapta a behívót. Tudta nélkül elintézték, hogy halasztást kapjon, de ő kimondottan kérte, hogy bevonulhasson. Fél idény alatt NB II-es gólkirály lett, házon belül 1969 telén elvitte a Honvéd. A kispesti egyesület 25 év 25 labdarúgója című 2001-es kiadványában Pintér elmondta, egy öltönyért, kabátért és cipőért igazolt a katonacsapathoz, de „a cipőről valahogy elfeledkeztek”. Olyan futballisták közé került, mint Tichy Lajos, Pusztai László, Kozma Mihály vagy Szurgent Lajos. Noha gólérzékeny volt, a csapat akkori edzője, Preiner Kálmán visszavitte a középpályára, labdaszerző fedezetnek. Ennek ellenére 1970-ben még a csatársorban – élete egyik legjobb meccsén – a Fradi elleni 3:0 során „nemcsak csupa szív játékával, hanem két góljával is kitűnt”. Nem csoda, hogy az NS-től 8-as osztályzatot kapott. A csapat 1971 augusztusában a Joan Gamperről elnevezett trófeáért 1–1-es döntetlent játszott a Barcelonával, csak 11-esekkel maradt alul, majd a 3. helyért 2–0-ra legyőzte a Bayernt. Utóbbi meccsen Pintér már nem játszhatott, mert a Barca ellen bal térdében porc- és keresztszalag-sérülést szenvedett. Ekkor még megúszta féléves kihagyással, később, Lakat Károly edzősége idején (1974–1976) a magyar mezőny egyre markánsabb labdarúgója lett, olyannyira, hogy 1975 márciusában a franciák ellen idegenben bemutatkozott a válogatottban.

A csapatok között a Honvéd győzedelmeskedett a Kutas-féle futóversenyen. A dobogón balról áll: Varga, Weimper, Menyhárt; guggol: Horváth, Pintér (Fotó: Nemzeti Sport)

Ezt azonban megelőzte egy nevezetes esemény: Kutas István, az MLSZ 1974 óta regnáló elnöke reformokat vezetett be a honi futballban, amelyek lényege az volt, hogy felkészítse a játékosokat a nemzetközi szintű fizikai követelményekre. Többek között bevezette a Cooper-tesztet, a 12 perces futást, amelyet az Egyesült Államokban a kondíció mérésére alkalmaztak. Magyarországon pedig megtörtént a csoda: 1975. január 30-án az Ügetőn 330 labdarúgó vágott neki a 4000 méteres távnak. Pintér Sándor 13:37.2 perces idővel végzett az első helyen az MTK-s Török József előtt, a csapatversenyt a Bp. Honvéd nyerte meg (Pintér, Horváth, Menyhárt, Varga, Weimper). Az egyébként fiatalon szegény sorsú győztes a sikerért pénzjutalmat, rádiót és egy subaszőnyeget kapott, amit a mai napig őriz. A honvédosokat az egykori világcsúcstartó, Rózsavölgyi István készítette fel, volt olyan nap, hogy Pintér futott 5000 métert időre, aztán délután még egyszer nekivágott a távnak… Végig a fülében csengtek Lakat szavai: „Aki nem tud futni, nem lehet jó futballista.” Február 5-én a győztes megszólalt az NS-ben, a válogatottságról azt mondta,  „ha odakerülök, nehéz lesz kihagyni”. Teljesítményéről így nyilatkozott: „Ha nem futnék ennyit, hogy a szemem is kiguvad, én nem vagyok sehol.” Azért nem volt „futóbolond”, mert arra a kérdésre, hogy szeret-e futni, visszakérdezett: „Ki szeret a futballisták között? Szeretetről szó sincs.” Másban is igaza lett: 1975 és 1978 között válogatottunk 44 mérkőzéséből 39-en pályára lépett – nehéz volt kihagyni. Ahogyan az 1976-os Eb-n ezüstérmes utánpótláscsapatból sem, a szovjetek elleni kétmérkőzéses döntő után azt írták:  „Pintér volt a csapat legjobbja, óriási akarattal küzdött, bátran ütközött, sokat szerelt.” A szaksajtó számos alkalommal pozitívan értékelte a teljesítményét. „A tőle megszokott módon harcolt, szinte mindenütt ott volt.” (Magyarország–Argentína 2–0, 1976). „(…) bejátszotta az egész pályát, főleg hosszában. Szünet után inkább hátul maradt, segítette a védelmet.” (Ausztria–Magyarország 2–4, 1976). „A tőle megszokott módon beszáguldozta az egész pályát, főleg az első félidőben dolgozott fáradhatatlanul (…) gólt is lőtt.” (Magyarország–Bolívia 6–0, 1977). Az 1978-as vb-n neki sem jött ki igazán a lépés: „Régen láttuk ilyen gyengén játszani.” (Olaszország–Magyarország 3–1).  „Összteljesítménye azonban ezúttal is elmaradt a várakozástól (…), később elszürkült.” (Franciaország–Magyarország 3–1).

Az 1977. április 30-i vb-selejtezőn Pintér Sándor ünnepli a magyar válogatott Szovjetunió fölött aratott 2–1-es győzelmét (Fotó: Nemzeti Sport)

Életében két elszalasztott lehetőséget sajnál. César Luis Menotti, az argentinok szövetségi kapitánya behívta a világválogatottba Pelé búcsúmeccsére a Cosmosban, ám még edzője, Tichy Lajos közbenjárására sem engedték ki, ezért Pintér a kétezer dollár prémiumot felajánlotta egy szociális otthonnak jótékony célra. Ugyanebben az évben (1977) Palma de Mallorcán a Real Madrid menedzsere jelent meg a csapat szállodájában, és 300 ezer dollárt ajánlott, ha a spanyol együttesbe igazol. Pintér azonban nem disszidált, mert még első külföldi útja előtt édesanyja a nyakába akasztott rózsafüzérjével engedte útjára, s a mama nyomatékosan kérte, hogy hozza vissza. Minden túrán ehhez tartotta magát. Az sem mellékes, hogy ragaszkodott a címeres mezhez, nem tudta volna elviselni, ha nem veheti többé fel. Ezért sem érti, hogy vannak futballisták, akik lemondják a válogatottságot.

Várady Béla, Törőcsik András és Pintér Sándor öröme a Bolívia ellen 6–0-ra megnyert vb-pótselejtező után (Fotó: Nemzeti Sport)

A vb után jól ment a Honvédnak az UEFA-kupában, a 3. fordulóban kiejtette az Ajaxot. Az itthoni 4–1-es győzelmet kint 2–0-s vereség követte, ám a nagyobb baj az volt, hogy a középpályás Achilles-ín-szakadást szenvedett. Később ugyan megműtötték, de bőrfertőzést kapott, csak 1979 őszén léphetett pályára néhány alkalommal. Felépülését kitörő örömmel fogadta, amikor 1980. március elsején a Honvéd 4–0-ra legyőzte a Tatabányát, s a csereként beálló Pintér a második gólt szerezte, nemes egyszerűséggel megcsókolta a lábát. Korai volt az öröme, mert két hét múlva a jobb térde ment tönkre. Operációk sorozata következett, majd olyannyira összeszedte magát, hogy az RFC Antwerp leigazolta. Ám mellé szegődött a balszerencse is, hiába ment jól neki az utolsó edzőmérkőzésen, mert újból megsérült, megműtötték, de egy belga bajnokin sem léphetett pályára. Azt azért elmondta, hogy kint a tucatfutballisták között csak kapkodta a levegőt…

A 39-szeres válogatott Pintér még abban az esztendőben hazatért, dolgozott autófényezőként, a vendéglátóiparban, edzősködött alsóbb osztályú együtteseknél. A Nemzeti Sport szerette volna megszólaltatni 70. születésnapja alkalmából, a korábbi kiváló futballista megköszönte a lehetőséget, de nem élt vele. Azt elárulta, hogy kondícióját továbbra is tartja, a rendszeres favágásnál nincs jobb testedzés.

Isten éltesse!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 18-i lapszámában jelent meg.)