Jokkáék öröksége – Vincze András publicisztikája

Van abban valami különleges, ha egy ízig-vérig ferencvárosi kölyök aktuális kedvence egy pécsi (sőt, később újpesti) labdarúgó lesz. Ráadásul balhátvéd… Na de milyen balhátvéd – teszem hozzá rögtön, és akkor az előbbi három pont helyett inkább képzeljenek ide néhány felkiáltójelet, ugyanis Tóth Józsefről, ahogy egy ország becézte, Jokkáról szívem szerint csupa nagybetűvel írnék. Oké, rendben, innentől kezdve nincs több túlzás, de valahogy muszáj a betű erejével illusztrálni a hetvenes évek magyar gyereklelkének lelkesedését: akkoriban olyan világ, de olyan focink is volt, hogy nekünk, városi vagy falusi srácoknak eszünk ágában nem volt külföldi sztárokért rajongani (pedig elég jó volt a felhozatal Franz Beckenbauertől Johan Cruyffig).

A várakozást, az izgalmat, a reményt akkoriban nem a futószalag-rangadók, hanem néhány meccs jelentette csupán: a Jokka-féle sztori alapja is egy, a hetvenes évek közepén, 1974. november 10-én lejátszott Bulgária–Magyarország barátságos mérkőzés volt. Várnában rendezték a meccset, s utólag visszaemlékezve és -olvasva a historikus részleteket, a játékosoknak nem jelenthetett túl nagy örömöt az út: szakadt az eső három napon át, a csapatot szállító légcsavaros IL-18-as irgalmatlan légörvényekkel küzdött egész úton, majd a hullámvasutazásra emlékeztető leszállását követően a kifutópálya közepén állt le a motorja, onnan pedig félórás várakozás után fáradtan pöfögő mezei traktor húzta be a parkolóhoz, és hogy minden rosszban van valami rossz: a metszően szeles, fagyos meccsen ráadásul 0–0 lett a végeredmény.

Böngészve az archívumok bejegyzéseit, meglehetősen szürreális összecsapás volt az: a várnai Jurij Gagarin Stadionban a szovjet Anatolij Ivanov fújta a sípot (naná, hogy Bálint László a 30. percben kiállítva), a magyar szövetségi kapitány, Moór Ede – barátságos találkozó ide vagy oda – egyet cserélt csupán, Nagy Lászlót küldte be a pályára a 71. percben Fazekas László helyett, míg a bolgároknál egyszerre három (!) edző dirigált a kispadról. Nyolcesztendős fejjel – apám vitt ki magával a várnai meccsre, és akkoriban egy ilyen külföldi, tengerparti utazás karácsonyi ajándékkal ért fel – hátvédeink heroikus küzdelme tűnt fel. A tökéletes becsúszások, valamint az összecsapás nagy részében emberhátrányban játszó bekkjeink arcára vésődő akarás, s közülük is a címeres mezben akkor bemutatkozó Tóth József sziklakeménysége olyan élmény volt, ami azt a 0–0-t a mai napig feledhetetlenné teszi.

És akkor megérkeztünk a történet kulcsszavához: a küzdelemhez.

Írnám, hogy a jelzőt az idők során alaposan elkoptattuk már az újságban (is), és mégis, ahogy 1974-ben, most, 2020. október 8-án is értelmet nyert az, hogy nem muszáj szépen futballozni, nem kell nagy gólokat lőni, fejelni, mert a játék így is örömöt jelenthet azoknak, akik drukkerként élik meg a magyar foci különféle stációit. Marco Rossi önkritikus szavai dicséretesek, mert a szövetségi kapitány elmondta, ha a szófiai 3–1 mögé néz, pontosan látja azt is, hogy nem volt míves a focink, de az akarás mindenért kárpótolt. S valóban: az edző Szófiában még nem láthatta, hogy a megnyert Eb-pótselejtező lefújását követő percekben már érkeztek a fotók, videók arról, hogy a Nagykörúton – mint a 2016-os franciaországi Európa-bajnokság idején – elindult a boldog szurkolói menet, örömtüzek gyúltak, összekapaszkodtak az emberek (már amennyire ebben a vírushelyzetben összekapaszkodni lehetséges), és senkit sem érdekelt már, hogy dadogott a játék, a magyar siker miatti életérzés megadta az ízét, a színét a napi boldogságnak.

S hogy a magam emlékét ismét előhozzam, ehhez hozzáteszem, ahogyan anno, most is egy védőjátékos emelkedett ki a mezőnyből. Amellett, hogy Gulácsi Péter ihletett formában védett, hiszen ha ő, illetve a cipőorra nincs, akkor lehet, nem kerül papírra ez a történet, Willi Orbán megint megmutatta, hogyan kell profin játszani. Az, hogy a mérkőzés talán legkritikusabb részében – amikor kezdett visszabillenni a pálya a magyar kapu felé, amikor a hazaiak, közülük is leginkább a kissé pocakos, „blaszegyesközéppályásforma” Todor Nedelev elkezdett trükközgetni, s a bolgárok brazilja, Cicinho is meg-megvillant – a Lipcse labdarúgója ösztönösen belevitte a játékba a magyar grundfoci egyik tipikus mozdulatát: mellel lökte meg a labdát, és szerzett gólt.

Na, ilyen mozdulatért az ember odaadja a szurkolói lelkét a futballnak! Az ilyen megoldás az, ami a magyar gyereket egy életre fellelkesíti, erről a gólról már lehet beszélni a suliszünetben, a melóhelyen, hajnalban a vidéki kocsma előtt és persze a körúti menetelős ünneplés során.

Azt nem tudom, miféle „varázslat” történt a válogatottnál, de úgy tűnik, végre alakul valami csibészes kohézió, ami átlendíti a társaságot a taktikai botlásokon, megoldódnak korábban kínosnak tetsző helyzetek, a rossz helyre passzolt labda különleges irányt véve nem a hálóba, hanem a kapu mellé suhan (vagy ott van Gulácsi Péter focicsukája), tehát van szerencsafaktora is a futballnak, márpedig az ilyesmi csak annak a csapatnak a kegyelmi ajándéka, amelynek tagjai elhiszik, hogy a téttel járó meccsen lehet, sőt van is keresnivalójuk.

A régi idők magyar focija a tehetség mellett éppen az önbizalom miatt is volt kedves sok ezer, sőt sok millió léleknek. A magamforma kölyköknek a játékosvagányság adta meg a lelkesedési muníciót, míg a jó labdarúgók akarata konvertálódott át példaképmítosszá. Annak idején Várnában sem driblizett Tóth József, mint ahogyan Mucha József sem tett mást, mint leradírozta a pályáról az akkori idők bolgár nagymenőjét, Hriszto Bonevet, ráadásul Bálint László kiállítása után neki kellett a védelmet is összefognia. De – és ez volt a lényeg! – a csapat kilenc mezőnyjátékossal is megküzdött azért, hogy annak a meccsnek néhány emlékszilánkját egyetlen lelkes gyerek magával vihesse további negyvenhat esztendőn át, hogy ma, az utódok győzelme apropóján összerakja teljes képpé ebben az érzelgősségbe áthajló írásban.

Persze, mondhatjuk, hogy a bolgárok elleni győzelemnek akkor lesz nagy értéke, ha november 12-én Izland ellen sikerül a még nagyobb bravúr, de addig is a legfontosabb tényező mégis az, hogy van miben és kikben hinni. Amit láttunk Szófiában, az Magyarországon ma már elképzelhetetlen, mármint, hogy a hatvanadik-hetvenedik perc környékén a televíziós kamera a pályának hátat fordító, hazafelé induló nézőket mutasson. Nálunk már egymás sarkát tapossák az emberek, hogy meccsre mehessenek. Az ősszel, sőt még tél elején is a Ferencváros jóvoltából Bajnokok Ligája-sztárparédé lesz, s a szurkolói lelkesedés, érdeklődés nemhogy tíz- vagy húsz-, hanem százezreket vonzana be a három pesti BL-meccs az arénába, a válogatott pedig – ahogyan azt lapunkban a címekben és apró dizájngrafikákban is felfedezhették már olvasóink – ismét ott áll az „álmok kapujában”, hiszen Izlanddal szemben kijuthat az Európa-bajnokságra.

Égig ér az öröm, pedig a pályán valójában nem történt semmi különleges, hiszen most kicsit smirglis, kicsit dadogós, kicsit szerencsés meccset játszott a válogatott – de tudott győzni!

Ami miatt mégis rendkívüli a pillanat, hogy ebben a futballban már benne van néhány generáció emléke is: azoké, akik még láttak a grundon mellel a kapuba besodort labdát, azoké, akik a salakoson is megpróbáltak becsúszva szerelni, de azoké is, akik négy évvel ezelőtt életükben először élték át, milyen az, amikor magyar labdarúgókat lehet ünnepelni hömpölygő tömegben a körúton.

Ezt teszi velünk a futball.

Olyan egyszerű ez…

NemzetiSport.hu