Vidranász – Malonyai Péter publicisztikája

 

Csatát nyert Szalai Ádám Mainzban, de nem csupán azzal, hogy újra tagja a Bundesliga-csapat keretének, ennél komolyabb értékek mentén tette le a voksát. De menjünk sorjában. A mainzi sportigazgató, Rouven Schröder szeptember végén közölte, hogy Szalai „nem szerepel a szakmai terveinkben”, ezért az lenne a legjobb, ha új csapatot keresne magának. Kitették a keretből, egyedül edzett, a társai pedig egyáltalán nem gyakoroltak később, sztrájkoltak, kiálltak a magyar futballista mellett.

Ez volt a fordulópont. Kiderült ugyanis, hogy Szalai a játékostanács tagjaként (is) számon kérte az elöljárókon az ígéretüket. A folytatásban menesztették az őt (nyilván nem feltétlenül önszántából) mellőző edzőt, Achim Beierlorzert, Schröder igazgató finoman fogalmazva is kényelmetlennek nevezte az ügyet, a klub első embere, Stefan Hofmann szerint a vezetőség még most is a sztrájk hatása alatt áll, tudja, hogy minden más lesz, mint előtte, s a lényeg: „Hosszú hetek munkája lesz helyreállítani a bizalmi kapcsolatot a játékosokkal.”

Fogalmam sincs, hogyan képzeli, leszámítva persze hogy – már bocsánat – benyal a labdarúgóknak, ám az ilyesmi nem a német futball sajátja. Azt pedig, hogy korábban „bizalmi” lett volna a viszony, cáfolják a történtek.

Egyértelműen Szalai Ádám és társai nyerték meg a csatát, és most itt rögzítem, miért tett többet honfitársunk annál, hogy kiállt a társaiért (is): újra bizonyította, hogy a legtöbb, időnként minden a kommunikációtól függ.

Persze én inkább kapcsolatra és főként beszélgetés(ek)re gondolok, párbeszédre, véleménycserére – már a szavak is emberibbek, mint a nyakra-főre, még tantárgyként is bedobott kommunikáció kifejezés.

Nos, Mainzban (is) elmaradt a hétköznapi kapcsolatteremtés, az pedig már a kommunikáció kitétel szerelmeseinek is megdöbbentő lehet: azok vették vissza Szalait, azok nyalják körbe a játékosokat, akik korábban kiebrudalták a magyar csatárt, és keménykedtek. Az edző nyakába varrták az egészet, de ők – maradtak.

Ez persze nem különlegesség, ahogy az sem, hogy hosszú távon mindig a futballisták nyernek. Vagy – enyhítek – többször, mint nem.

Hívhatjuk játékosuralomnak, a kifejezés örök a futballban, nálunk meglehetősen gyakran előkerült. Például 1969 nyarán, néhány hónappal a mindmáig fordulópontnak tekintett marseille-i blama („Jönnek a csehszlovákok…!”) előtt. Amikor a Népsportban Göröcs János és Rákosi Gyula beszélt. A játékosuralmat a két labdarúgó „nem tagadja, de azt mondja: nem küzdelem eredményeként alakult így, a másik tábor tagjai, a vezetők maguk adták fel pozícióikat. Pontosabban: megalkuvásra késztette őket azoknak a helyzeteknek a sokasága, amelyeket képtelenek megoldani”.

Pontos definíció, a történések csak bizonyítékok hozzá.

Például az MTK-játékosok sztrájkja 1971 nyarán, a „kilencek lázadása” néven ismert tiltakozás. A kilenc futballistának (Becsei József, Dunai Lajos, Hajdú József, Kiss Tibor, Koritár Lajos, Oborzil Sándor, Sárközi István, Strasszer László, Török József) az volt a gondja Palicskó Tiborral, hogy nem ő, hanem a felesége viselte a nadrágot. Ahogy a pályán kemény, az életben kenyérre kenhető Strasszer beállós fogalmazott később a FourFourTwo magazinban: „Az a nő mindenbe beleszólt, a kezdőcsapat összeállításába, a taktikába, a prémiumelosztásba, mindenbe. Teljesen a fejünkre nőtt. Kötelezte a csapattagok feleségeit és menyasszonyait is, hogy minden meccsen legyenek ott a lelátón, maga köré ültette őket, és amit ott hallott, azt már adta is tovább a férjének.”

Ami engem illet, utólag is egyetértek velük, s az is mellettük szól, hogy sejtették, aligha érnek célt, de ugyebár a tartás roppant fontos.

Jött is a nagy pufogás, előkerült a szocialista erkölcs meg minden, eltiltották a futballistákat, kaptak hideget-meleget. A csapat pedig mélyrepülésbe kezdett, az őszi idény végén az utolsó helyen állt az NB I-ben. Vissza is tértek szép csendben a játékosok, legutoljára Dunai Lajos 1972 márciusában, a csapat pedig benn maradt, még úgy is, hogy a mindmáig talán legfeltűnőbb bundameccs (Egyetértés: 0–0) után nem kaptak pontot.

Szintén látványos volt, hogy Palicskó edző június 30-án felállt a kispadról, mert a szerződése lejárt, miközben a bajnokságból még három forduló hátravolt. A szakosztályvezető Bencsik János ült le a helyére (a bundameccsen is ő dirigált), és a bennmaradást jelentő győzelmet (Csepel: 3–1) úgy ünnepelhette, hogy az elmúlt nyáron általa (is) elátkozott, megbélyegzett játékosok közül hetet pályára küldött.

A Fradi sem maradt ki a sorból, igaz nála történelmi hagyomány volt a játékosok ereje. Kezdődött a sor 1930-ban, amikor roppant sikeres időszak (KK-győzelem, három bajnoki cím, Magyar Kupa-diadal) után Tóth Potya Istvánnak telt ki az ideje, a vezérkar nem tudott vele megállapodni a hosszabbításról, mert – nem akart. A csapat nem lett jobb. A játékosok nem lázadoztak, csak éppen rosszul játszottak. Valami hiányzott. Talán éppen az, amiről Tóth Potya így beszélt: „Az én tevékenységem nem abban merült ki, hogy levezettem a tréninget. Én leültem a játékosokkal a tréning után is. Hiszen ekkor tudtam meg mindegyik búját-baját. Szigorúan figyeltem az éjjeli életet is. Mert ez nagyon fontos. Itt nem kíméltem senkit és semmit. A csapat, az egyesület érdeke ezt kívánta.”

Más volt a helyzet 1970-ben, amikor Kalocsay Gézát szerződtette a Fradi. Külön prémiumot kínáltak neki, ha fiatalítja a csapatot, ennek áldozata lett a 31 esztendős Novák Dezső és az egy évvel idősebb Rákosi Gyula. És Albert Flórián (29) nimbuszát is igyekezett megnyirbálni.

Nem jár(hatot)t sikerrel, a keménykedésével semmire sem ment. Bár a csapat döntőt játszott a bajnoki címért az újpestiekkel (2:3, 1:1), az öltözőben nem a nyugalom volt az úr. Hogyan is lehetett volna, amikor Szűcs Lajos már nem volt, a Bp. Honvédba igyekezve várta ki az egy évet, Páncsics Miklóst csak nagy nehezen bírták maradásra (a Megyeri útra kívánkozott); a mellőzött klasszisok (mert azok voltak) bejáratosak voltak a vezérkarhoz, otthon voltak az Üllői úton, így végül Kalocsay egy esztendőt sem húzott le a kispadon. Ugyanazok a vezetők (elnök: Harót János) igyekeztek meggyőzni arról, hogy nem mindenki öreg, akit ő annak gondol, akik szabad kezet adtak neki az év elején. „Nem tudtam megvalósítani az elképzeléseimet” – búcsúzott. Talán nem is baj – volt az általános vélemény.

Kalocsay kemény volt, zárkózott – ilyen volt a stílusa. Ami szerintem idegen a sporttól, a következetesség fontos, ám a diktátori hajlamot nem érdemes az öltözőben szabadon engedni. Istenben megboldogult Móna István rendre kérdezgette, hogy „Tudod, miben vívnak ilyen jól a Honvéd versenyzői?”, s már vágta is rá: „Félelmükben!” Ami persze vicc volt, mert szigorú volt, a lefektetett elvekből nem engedett, de minden vívójának segített, például abban is, hogy diplomás emberként hagyják abba a sportolást. Ő is beszélgetett, győzködött, érvelt, magyarázott, a személyisége zsigerből zárta ki, hogy kommunikációnak nevezzék, amit csinált.

A tartalom tehát a lényeg, nem a látványos elnevezés. Még úgy is, hogy napjaink kommunikációs terei segíthetnek is. Olvasom például, hogy Nagy-Britanniában, a Cornish Seal Sanctuary az interneten talált párt özvegyen maradt vidrájának, Harrisnak. Tudni kell, hogy a vidrák különösen ragaszkodnak párjukhoz, így Harris látványosan szomorú lett magányosan. Végül egy honlap közbenjárásával találtak rá Pumpkinra, a vidralány a hozzáértők szerint jó párja lehet az özvegynek.

Ezek után nem zárhatom mással, mint hogy sok boldogságot kívánok Harrisnak és Pumpkinnak.

Szeretem, hogy természetesek.