Legyél dühös nyugodtan, de ne dédelgesd évekig a haragodat!

Életünk során számos sérelem ér bennünket, amelyek érthetõ módon haragot szülhetnek bennünk, ám a dühünk dédelgetése, az állandó forrongás nem túl jó taktika, hiszen ezzel csak saját magunkat mérgezzük.

A harag igazi méreg

Szerelmi csalódás, munkahelyi sérelem, családi konfliktusok, ezektõl egyikünk nem mentesül az élete során. Mindannyian kerülhetünk olyan szituációba, amelyben megbántanak, megaláznak, a becsületünkbe gázolnak és emiatt jogos harag uralkodik el rajtunk. Egy hatalmaskodó fõnök, egy durva szülõ, egy szerelmünkkel visszaélõ partner mély sebeket tud ejteni a szívünkön és a lelkünkön egyaránt. A fájdalmat pedig általában harag, sõt olyakor gyûlölet kíséri, amely napokon, heteken, de néha éveken át mérgezi a lelkünket. Mert a harag méreg, még akkor is, ha teljesen emberi, érthetõ és igazából elkerülhetetlen reakció bizonyos szituációkban.

A harag arcai

A haragnak azonban számos arca lehet. Mérgesek lehetünk, mert beleléptünk egy tócsába, dühíthet, hogy nem tökéletesre sikerült a karácsonyi vacsora és gyûlölhetjük azt, aki megcsalt vagy bántott minket. A pillanatnyi felindultság, egy alapérzelem, amely mindenkit elér, ám beleragadni ebbe az állapotba kész rémálom. Amikor csak és kizárólag arra a dologra tudunk gondolni, ami miatt dühösek vagyunk, hiába telt már el egy óra, egy nap vagy egy év is a kiváltó cselekmény óta. Amikor még hónapokkal a kirúgásunk után is szidjuk a fõnököt, amikor a megcsalást követõ években is az öklünket rázzuk még, ha eszünkbe jut az ex vagy, ha felnõttként is csak úgy tudunk gondolni valamelyik családtagunkra, hogy elönt a pulykaméreg. A hosszan fennálló harag ugyanis lassan ölõ méreg, amely nem csak a lelkünket, de a testünket is megmérgezi, hiszen kifejezetten fizikai tüneteket is okozhat: megemeli a vérnyomást, szívbetegséghez vezethet, de a felgyülemlett és bennrekedt feszültség egyesek szerint daganatos megbetegedések formájában is testet ölthet.

Forrás: Shutterstock

Ne dédelgessük a haragunkat

A fent leírtak azonban nem azt jelentik, hogy soha ne legyünk dühösek. Egyrészt azért, mert ez képtelenség, hiszen a harag egy teljesen normális reakció. Születésünktõl kezdve jelen van az életünkben és már csecsemõkorban megmutatkozik, hogy ki milyen gyorsan kapja fel a vizet, mennyire tudja kezelni az indulatait. Ez tehát egyrészt genetika. Másrészt tanulunk a látott viselkedési mintákból, tehát, ha egy olaszos családban növünk fel, akkor valószínûleg a mi temperamentumunk is ezt fogja tükrözni. Ám bármilyen csomaggal érkeztünk, a düh kezelése, az érzelmeink feletti kontroll tanulható és nagyon hasznos, ha foglalkozunk vele.

Biztosan mindenki hallott már olyan emberekrõl, akik egy vita után évtizedekig nem is beszéltek egymással. Akár egész életükben dühösen szidták a másikat és szinte dédelgették magukban ezt a haragot. De kérdem én, minek? Mi értelme egy életen át gyûlöletet táplálni valaki iránt? Õrjöngeni már attól is, ha a neve felmerül egy beszélgetésben? A haragunk tárgyát egyáltalán nem fogja meghatni, hiszen valószínûleg a kitöréseink nagyobb részérõl tudomása sem lesz. A környezetünk azonban elõbb-utóbb megunja a folytonos dühöngéseket, mi meg csak pörgetjük magunkat, újra és újra elönti az agyunkat a köd és szinte tobzódunk a frusztrációban. Jó ez? Szerintem nem!

Persze rettentõ nehéz megállni, hogy ne ragadjon magával a harag örvénye, amikor azt érezzük, hogy halálosan megsértettek, de mielõtt végtelenített dialógusba kezdenénk saját magunkkal és ezzel olajat öntenénk az indulataink tüzére, kérdezzük meg magunktól: Érdemes?Érdemes ez az ügy arra, hogy az egekbe szökjön a vérnyomásunk, elkezdjünk izzadni, úgy kalapáljon a szívünk, mint egy félrevert harang és szinte a sírás kerülgessen? Megér ennyit? És fõleg, változtat a kialakult helyzeten – munkanélküliség, szakítás, gyermekkor -, ha kiakadunk újra és újra az adott problémakörön?

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy birkaként kellene tûrnünk, hogy mindenki átgázoljon rajtunk! Haragudhatunk nyugodtan, ám amikor kidühöngtük magunkat, lépjünk tovább. Zárjuk le azt a fejezetet és többé ne engedjük, hogy érzelmileg megérintsen.
Feldolgozni a traumát, elengedni és megbocsátani – ez a legtöbb, amit tehetünk magunkért egy ilyen helyzetben, különben a saját dühünk fog uralkodni rajtunk és szépen, lassan felemészt testileg, lelkileg egyaránt.

SHE.HU Kibeszélõ!

Neked mi a véleményed errõl a cikkrõl? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

Origo.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük