„Félek, de még jobban féltem a feleségem” – hónapok óta bezárva él Deák Bill Gyula

Megszámlálhatatlan koncertje maradt el az elmúlt időszakban a blues hazai királyának. Tavaly nyáron még volt egy nagy buli a Barba Negrában, azóta csend veszi körül Deák Bill Gyulát.

Kőbányai lakásában várja, hogy véget érjen a koronavírus okozta rémálom. Azt mondta róla egyszer Chuck Berry, „ő a legfeketébb hangú fehér énekes, akit valaha hallottam…” Kell-e ennél nagyobb dicséret? Deák Bill egyrészt ebből merített erőt az elmúlt évtizedekben, de még inkább a közönség szeretetéből. Mindene a zene, imádja a koncerteket, a közönséggel való találkozást, ám most mintha egy rémdráma főszereplője lenne.

„Sokszor nyilatkoztam, hogy a blues egy életforma, egy olyan életérzés, amely magával ragadja az embert, és soha, de soha nem ereszti. Nem gondoltam volna, hogy lesz még valami, amely szinte ugyanezt teszi, csak negatív értelemben” – mondta a Blikknek nagyot sóhajtva Deák Bill Gyula. „A vírus itt van körülöttünk, és nem ereszt bennünket. Engem is bezárt ebbe az egyébként hangulatos, kőbányai lakásba, és hónapok óta szinte ki sem tettem a lábam innen. Félek, de még jobban féltem a feleségem. Ez a csodálatos asszony tavaly infarktust kapott, túlesett egy kisebb beavatkozáson is, és azóta óvnom kell őt mindentől.”

Az énekes maga is marokszámra szedi a gyógyszereket, így nem csoda, hogy úgy döntöttek, teljesen ki kell zárniuk a külvilágot.

„A fiam és a menyem olykor eljön hozzánk, felírjuk, hogy mit szeretnénk a boltból és ők hozzák. Aztán becsukjuk az ajtót és nézzük a tévét. Olykor pedig römizek az asszonnyal, hogy múljon az idő” – mesélte. „Már várjuk, hogy véget érjen ez a rémálom, mehessek koncertezni, újra kinyíljon körülöttünk a világ.”

A rajongók által csak Bill kapitánynak becézett zenész sosem volt gazdag, de nem panaszkodik. Mint mondja, nagy segítség volt a közelmúltban lenyomott raktárkoncert, azzal is jött valami bevétel. Idén szeptemberi fellépéssel számolnak, de még ebbe sem meri beleélni magát.

„Talán az fáj a legjobban, hogy az unokámmal megromlott a kapcsolatom, megdöbbenve látom, hogy a fiatalok mennyire nem értékelik mindazt a jót, amit az élettől kaptak. Nekünk annak idején egy hagymás-zsíros kenyér is földöntúli ajándéknak számított. Most pedig folyamatosan gyászolok. Kollégákat, barátokat temetnek, egyiket a másik után. Nem lehettem ott a búcsúztatásokon, és ez is fáj. Próbálok erős lenni, Isten segítségével ezen a borzalmas időszakon is túl leszünk. Hiszem, hogy minden jóra fordul. Mert hinnem kell benne…”

(atv.hu)