Több van az év kerékpárútjában, mint ami elsőre látszik

Ami a balatoni bringakörben rossz, az mind jó a Tisza-tónál.

Sőt, általában a Tisza-tavi turizmus is nagyjából úgy működik, ahogyan az egy normálisan működő országban elvárható lenne. És ez nagy szó, mert hát mi működik úgy Magyarországon?

Aki csak pár órát is bringázott már a Balaton körül, pláne aki meg is kerülte az egész tavat, pontosan tudja, hány sebből vérzik az egész projekt, amelynek évek óta ígérgetik a teljes felújítását, de ez még mindig nem történt meg. Az ország legnagyobb, legkülönlegesebb és legizgalmasabb kerékpáros lehetősége, a Balatoni Bringakör sokkal kevesebb helyen néz ki úgy, mint amire az ember a kerékpárút szó használná – minden más úttól elkülönített, sima felületű, kellően széles útvonal –, mint amekkorán nem.

A nyomvonala katasztrófa, ha az ember megtett egy kilométert egy kilencvenfokos kanyar nélkül, már pánikba esik, hogy biztos véletlenül letért az útról, amire egyébként a gyatra kitáblázás miatt minden esélye meg is van, és akkor az még szóba se került, hányféle útburkolaton keresztül vezet az út – már ahol egyáltalán van burkolat –, ezek közül hány alkalmas igazán bringázásra, és hányszor vezet bele gyalogosok által használt sétányokba vagy épp éttermi teraszokba. És mellesleg hivatalosan még mindig, húsz év után sem ér össze a kör, mert Balatonrendes annak idején nem volt hajlandó bedobni egy kis aprót a közösbe, és azóta is úgy maradt az egész: 997,74 méter hiányzik a boldogsághoz.

Ehhez képest a Tisza-tavat megkerülő bringaút teljesen jó úgy, ahogy van. De tényleg: egyetlen olyan tényezőt se tudnék mondani, ami miatt meggondolnám, hogy ajánljam-e tó körbetekerését a barátaimnak.

Még az is lehet, hogy ez az egyetlen olyan, összefüggő, 70 kilométeres bringaút Magyarországon, amelyet dühöngés nélkül végig lehet tekerni!

Hiszen eleve az is elég dühítő, mi mindent neveznek Magyarországon kerékpárútnak. Még a Tisza-tavi bringakört lezáró, a két partot összekötő, aztán 2020 kerékpárútjának közönségszavazással megválasztott szakasz átadásakor maga Palkovics László innovációs és technológiai miniszter is elszólta magát az ünnepi beszédében: „Hazánkban jelenleg több mint 9000 kilométer kerékpározásra ajánlott létesítmény található, országszerte mintegy 4000 km önálló kerékpárút vagy gyalog- és kerékpárút szolgálja ki a biciklizőket”, mondta, bevallva ezzel azt is, hogy a minisztériumok és államtitkárok különféle sikerpropagandáiban bringaútnak nevezett dolgoknak több mint fele pusztán csak valahol – autóúton, de nem ritkán földúton, akár sárban, homokban, szőlőföldön – kijelölt nyomvonal, és még a felének egy meg nem nevezett része is együtt fut a gyalogúttal.

Ehhez képest a Tisza-tavi bringakör nem más, mint szinte megszakítás nélkül hetven kilométer aszfalt, plusz most már pár tüchtig kis híd is hozzá – pirosaranyként a zalafelvágottas szendvicsen. Tiszta unalom, abból a fajtából, amilyen unalomra minden bringás vágyik.

A Tisza-tó az ország második legnagyobb tava, mégsem volt még csak megközelítőleg sem akkora az érdeklődés iránta soha, mint a Balaton iránt. És legfeljebb részben azért, mert mesterséges víztározóról van szó. A tó másik neve Kiskörei víztározó, hiszen valóban erről van szó: az 1973-ban felépült Kiskörei Erőmű és a duzzasztógátja azért épült meg, hogy végre szabályozni tudják a Tisza versben is megénekelt, líra nélkül viszont sokkal kevésbé romantikus áradásait – meg a környék vízellátását is –, és csak a 90-es években fejeződött be a feltöltése (bár annyi víz sosem került bele, mint amennyit elbírna a terület, sok is benne a szigetszerű rész). Azóta viszont sokszínű állatvilág alakult itt ki, az UNESCO Világörökség része is lett a terület, elszaporodtak a strandok, ahogy a turizmus minden más kelléke is.

És a koronavírus-járvány miatt jobban előtérbe kerülő belföldi turizmus láthatóan meg is hozta azt a fellendülést, ami kijár ennek a nagyszerű környéknek: ideje észrevenni, hogy az országban több tó is van, nem muszáj pulykavörös fejjel minden évben felháborodni a siófoki tömegen és a lángos szuvidált marhapofáéval felérő árán.

Sőt, az ilyen problémákat is normalizálni tudja, ha jobban eloszlik az országban a nyaralóközönség. És a Tisza-tónál, ahol a Balaton-felvidék gyönyörű tájainak hiányáért elképesztő madárvilág és a nádasok sokszínűsége, a tó ezer arca kárpótol, jól láthatóan virágzik most minden, éttermektől szálláshelyeken át a strandokig és a vízisporteszköz-kölcsönzőkig. Mivel a tó egy részén engedélyezték a motoros vízi járművek használatát is, persze itt sem árt észszerű keretek közé szorítani a mulatságot; hogy ez így lesz-e, arra mást mondana egy pesszimista, és mást egy optimista, azt meg ne firtassuk, hogy a realista melyik mellé állna oda. Mindenesetre akadnak már aggasztó, de kezelt jelek is: Poroszló népszerű szabadstrandja például épp a napokban lett fizetős, hogy legyen miből visszaszorítani a lopásokat és a szemetelést, ami mostanában kissé elharapózott a fenntartók szerint.

Ráadásul a Tisza-tavi bringaút nem is csak azért ennyire közönségcsalogató, mert végig a tó mellett lehet tekerni, gyönyörködve a tájban, a szinte garantálhatóan ott lebzselő gémekben és bakcsókban, és nagyon bízva az olyan különleges madárfajok egyedeinek felbukkanásában, mint a világ egyik legszebbje, a jégmadár, amely szintén fészkel itt. Hanem azért is, mert ez a szűk hetven kilométeres kör teljesen sík – hiába: az Alföld név kötelez –, a hivatalos adatok szerint úgy harminc méternyi szintkülönbséggel kell számolni, de ez talán csak úgy jött ki, hogy összeadták a beton göröngyeinek magasságát.

Így a tó körbetekerése lényegében semmilyen edzettséget nem kíván, egy nap alatt minden erőfeszítés nélkül végigjárható.

Illetve lenne elvileg egy úgynevezett nagy kör is, amely a maga 95 kilométeres hosszával már nagyobb kihívást jelentene, csakhogy a tájékoztató anyagok szerint itt már sokkal inkább jelen van a magyar bringautak betegsége, miszerint a Poroszlótól és Tiszafüredtől északkeletre folytatódó út valójában már nem bringaút, hanem murvás, kiépítetlen rész, amihez a hivatalos tanács alapján „nagyobb tapasztalatra” van szükség, a valóságban viszont sokkal inkább erős mazochista hajlamokra.

Poroszlónál a tényleg kiváló, hatalmas édesvízi akváriummal, vidrashow-val, állatkerttel és vízi sétánnyal felszerelt Ökocentrum lábánál indul a kerékpárút, és itt az ember rögtön a desszerttel kezdhet: a díjnyertes, csilivili bringás hidak visznek át Tiszafüredre, noha 2020-ig csak a meglehetősen forgalmas és veszélyes 33-as úton rettegve lehetett idáig eljutni. Az év kerékpárútja-kitüntetés persze aligha annak szól, hogy mennyire jó érzés oda-vissza gurulgatni ezen a hét kilométeresnél is rövidebb szakaszon, hanem egyrészt annak, hogy Magyarországon szokatlan módon valóban egy csak és kizárólag a kerékpárosok kedvéért hoztak létre valamit, ezeket a dizájnos, hullámzó víz hatásukkal ugyan nem elképesztően ötletes, viszont valóban a tájhoz illő hidakat. Másrészt meg nyilván a ténynek, hogy mostantól hivatalosan is teljes a Tisza-tavi bringakör. Meg hát egyébként tényleg jó érzés átgurulni is a szakaszon, ne tagadjuk le ezt sem. Még romantikus bámészkodópontokat is terveztek a hidak korlátjához, hogy legyen hol idegesíteni a pihenni vágyó sirályokat.

Tiszafüreden rögtön egy másik szokatlanul kedves ötlet fogad: nemcsak bringatúra-központot építettek ide kölcsönzővel és büfével (ha az ember nem akar szállást foglalni, érdemes innen indulni), hanem létrehoztak az épületen egy úgynevezett bringás kilátót, ami azt jelenti, hogy egy körkörös feljárón fel lehet tekerni a tetőre. Ahonnan ugyan pont semmivel sem jobb a kilátás, mint az épület lábától, de az embert akkor is meghatja ez a törődés.

Hogy itt ennyire jó az út a tó körül, azt egyébként aligha köszönhetjük annak, hogy valaki rettenetesen odáig van a bringásokért, és nemes, jó szívével bármit meg is tenne értük, sokkal inkább az lesz a titok nyitja, hogy a gazdasági járművek miatt amúgy is végigvezetne egy aszfaltcsík a medret lezáró töltésen – de ez persze semmilyen szinten sem szegi a bringás kedvét, a lényeg a végeredmény. Az persze nem teljesen igaz, hogy ez autómentes út lenne, mert a tájékoztató táblák szerint a helyi hatóság engedélyével szabad behajtani autóval is, és hát eléggé úgy tűnik, hogy nem lehet olyan rettentő nehéz beszerezni egy ilyen engedélyt, de még így is messze elmarad az autós tumultus a legkisebb forgalmú közúttól is. Vannak viszont büfék, kocsmák és strandétkezdék, valamint pihenők korlátlan számban: utóbbit még kiépíteni sem kellett, a horgászok által használt, árnyas, vízparti beugrók úgyis alkalmasabbak rá minden EU-s támogatásból túlárazott fatákolmánynál.

És még csinálni is van mit, túl azon, hogy az ember bármelyik tóparti városban megállhat: Kiskörénél előzetes bejelentkezéssel az erőművet is meg lehet nézni, az úgynevezett hallépcső pedig ingyen is érdekes látvány. A Tiszát és a tavat a halak számára vízi „bekötőúttal” összekötő csatornára építettek egy bámészkuckót is a vízre nyíló „kirakatokkal”, ahol még a halak iránt különösebben nem érdeklődők számára is érdekes látvány a tóban élő megannyi kisebb hal átvonulása, meg néha egy-egy felbukkanó, egy kisebb cápa méretével vetekedő lomha harcsáé.

Később, szintén Kiskörénél új, csinos kilátó épült, ahonnan viszont már tényleg lenyűgöző a kilátás, még a repülő kormoránok hátának feketéjét is jól látni róla. A legkevésbé aktív kikapcsolódást kedvelők pedig annak örülhetnek, hogy a bringaút két strandon is keresztülmegy, a sarudi szabad, az abádszalókira pedig a bringások behajtáskor egy óráig érvényes szabadjegyet kapnak, ami megint csak szép gesztus, ugyanakkor okos is, mert fröccsözésből valószínűleg bőven megtérül a szívesség.

Talán meglepő, de így épp arra jó egy olyan furán hangzó díj, mint az év kerékpárútjáé, amire a leginkább alkalmas: nem egyszerűen egy aszfaltcsíkot ünnepelni konfettiesővel, hanem felhívni a figyelmet egy olyan turisztikai lehetőségre, amire tényleg érdemes rápillantani. És az a pillantás könnyen átmehet valami komolyabb érzésbe, mint valami nyálas, de épp ezért élvezetes romantikus filmben.

hvg.hu