Komfortérzet – Thury Gábor jegyzete

Szakértőnk, Csank János fején találja a szöget a Magyarországra vissza-visszatérő külföldi futballedzők kapcsán: a 75 éves mester egyrészt a globalizációnak tulajdonítja a jelenséget, nevezhetjük ezt akár objektív tényezőnek is, továbbá a come back annak tulajdonítható, hogy hazánk élhető ország. Szakmailag európai szintre fejlődött az infrastruktúra, ettől eltekintve is van pénz a honi futballban. Jó a fizetés, a miliő, a komfortérzet kiváló, tehát a szubjektív elemek tekintetében is élen vagyunk.

Ez persze csupán az érem egyik oldala, míg a másik: mit profitál ebből a magyar futball? Amikor ritkább volt a külföldi szakvezető, mint napjainkban, talán jobban tisztában lehettünk a képességeikkel. Martti Kuusela éppen úgy bajnokságot nyert Kispesten, mint Marco Rossi – más kérdés, hogy a finn szakember nem tért vissza Magyarországra. A kezdet kezdetén elhangzott, azért jó a külföldi tréner, mert új szemléletet hoz a magyar futballba. Ez jól hangzik, csak a feltételezés nem mindig állta meg a helyét. Az NB I aranyérmesei közül Jimmy Hogan esetében ez fedi a valóságot, első korszakában öt bajnoki címmel alkotott kiemelkedőt, jóindulattal a nem tipikus példát, Marco Rossit sorolnám még ide (Bp. Honvéd, 2017), és talán az ugyancsak visszatérő spanyol Joan Carrillót (Videoton, 2015). Nebojsa Vignjevics két Magyar Kupa-győzelme (2014, 2018) az Újpesttel sejteti, a szerb nem rossz szakember, nyilván ezért hívták Kispestre.

Ugyanakkor a külföldi trénerek nincsenek könnyű helyzetben. A felnőttegyüttesek kispadján ülve szembesülhetnek a honi utánpótlásképzés hiányosságaival – s bármilyen furcsa, klubvezetőink azért is hívják őket vissza, mert aki irányított már nálunk csapatot, tisztában van a körülményekkel.

Amúgy ne csupán a visszatérő külföldieknek legyen rendben a komfortérzetük, hanem a szurkolóknak is. Azt az időszakot szeretném viszontlátni, amikor magyar szakemberek tucatjai árasztották el Európát, például a húszas években az olasz futball felemelkedésében (is) elévülhetetlen a szerepük. Ehhez persze a honi edzőképzésnek kellene visszanyernie a presztízsét. Rendre elhangzik a sajátos magyar stílus iránti igény, de lassan azt sem tudjuk, mi is az. Futballunk nem hazai gyökerekből táplálkozik, igaz ez a játékosokra és a szakemberekre is. Mindig elmondjuk, nekünk semmi bajunk a külföldi labdarúgókkal, edzőkkel.

Csak az esetek többségében nem értem, miért élveznek elsőbbséget a magyar „terméssel” szemben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!