Lars Ricken egy sárga lap miatt lett mérges Puhl Sándorra

– Ki lőtte a Bajnokok Ligája-döntők történetének legnagyobb gólját, Gareth Bale, Zinédine Zidane vagy ön?

– Hú, ezt nehéz megmondani. Mindegyik szép gól volt. Akadnak kétségeim, de azért a sajátomat említeném. Természetesen ez áll a legközelebb hozzám, ez volt pályafutásom fénypontja.

–  Mit gondol, ha a szurkolók meghallják a Lars Ricken nevet, mire gondolnak először? Arra a gólra, amelyet a Juventusnak rúgott, vagy arra a csodagyerekre, akinek a karrierje a sorozatos sérülései miatt nem tudott kiteljesedni?

– Azt hiszem, aki rám gondol, annak elsőre az 1997-es fináléban szerzett gólom ugrik be. Pedig sokan vannak, akik például egyáltalán nem is látták, mert azt hitték, „oké, a hetvenegyedik percben járunk, jön a csere, akkor most még kimehetek a mosdóba vagy hozhatok magamnak egy sört”, erre jöttem én… Még ennyi év távlatából is látom, milyen érzelmeket vált ki a szurkolóinkból ez a gól, és szerintem nem létezik annál nagyobb elismerés, mint hogy negyed évszázad elteltével is megszólítanak miatta.

– A döntőt magyar bíró, Puhl Sándor vezette, aki legalább egy nagyon kritikus döntést meghozott amikor felülbírálta partjelzőjét, és megadta Karl-Heinz Riedle vezető gólját. Hogyan élte meg ezt a kispadon?

– Nem is igen tudatosult bennem, hogy a gólt meg lehet kérdőjelezni, hogy felvetődhet, megadják-e vagy sem. Nagyon intenzív, de nagyon sportszerű meccs volt, biztos, hogy a játékvezetőnek ennél sokkal nehezebb mérkőzéseket is kellett dirigálnia. De volt, amiért tényleg mérges voltam rá. Sárga lapot adott ugyanis az ünneplésemért. Valahogy kirohantam a futópályára, csak azt nem lett volna szabad. Sárgát kaptam, így a következő húsz percben nagyon kellett figyelnem, nehogy kiállítsanak.

– Tizenhét évesen lett profi, ami akkoriban csodának számított, manapság viszont mindennapos történet, ha valaki ennyi idősen bemutatkozhat. Mi változott meg három évtized alatt a profi labdarúgásban?

– Most a fiatal, tehetséges játékosok előtt sokkal hamarabb adódnak ilyen lehetőségek. Én például az első válogatott mérkőzésemet azt követően játszottam, hogy két bajnoki címet és Bajnokok Ligáját is nyertem a Dortmunddal. Akkoriban még nem mutatkozott nagy igény a fiatal játékosok szerepeltetésére. 1996-ban, egy évvel a mi BL-győzelmünk előtt a német válogatott Angliában Európa-bajnok lett, olyan futballistákkal, mint Stefan Kuntz, Jürgen Klinsmann, Oliver Bierhoff, de mondhatnám még Dieter Eiltset is. Ha ilyen játékosaid vannak, nincs szükséged a fiatalokra. Ma, ha akad egy tehetséges játékos, aki, és ez nagyon fontos, még teljesít is, legyen szó a Bundesligáról vagy valamelyik külföldi bajnokságról, relatíve gyorsan bekerülhet a válogatottba is. Mindenkinek az a célja, hogy a fiatalokat gyorsan és jól integrálja a csapatába, hogy ők még tovább fejlődhessenek.

– A Dortmund utánpótlásrészlegének vezetőjeként ma már önnek is nagy a felelőssége a fiatalok támogatásában. Amióta ön regnál, többek között Christian Pulisic és Gio Reyna is, már elnézést, de senkiből nemzetközi klasszis lett. Mi a titka?

– Ha visszanézünk az elmúlt évekre, következetesen dolgoztunk. Mondhatjuk az ön által felsorolt neveket, de gondolhatunk Mario Götzére vagy a jelenlegi fiataljaink közül Youssoufa Moukokóra, esetleg arra, hogy a mostani idényben három U19-es játékosunk is bemutatkozhatott a profik között. Azt hiszem, a top öt európai bajnokságban nálunk játszott a legtöbb U21-es srác, és mi adtuk nekik a legtöbb játékpercet. Ez egy csodálatos érv akkor is, ha meg akarunk győzni valakit, jöjjön a Borussiához. Persze hozzon magával minőséget, mert nem osztogatunk csak úgy ajándékokat…

– Ez az az út, amit a jövőben a BVB-nek jó lenne követnie, vagy egyenesen követnie kell?

– Először is, ne felejtsük el, hogy 2005-ben majdnem csődbe mentünk. Kis híján megszűnt az egyesület. Azóta eléggé egyértelmű a stratégiánk. Fiatal játékosokat igazolunk, illetve nevelünk azzal a céllal, hogy a profi csapatban megvessék a lábukat. Értéket adunk nekik, gondoskodunk róla, hogy azonosulni tudjanak a klubbal és a szurkolókkal. Az európai topkluboknak teljesen más anyagi lehetőségeik vannak, velük szemben szükség van stratégiára, jó ötletre. Folytatjuk, amit például Erling Haalanddal vagy Jude Bellinghammel csináltunk. Ugyanakkor a stratégiánknak van másik oldala is, hiszen szükségünk van rutinos játékosokra is, mint például Mats Hummelsre vagy éppen Niklas Sülére. Nekik kell hozzáadniuk a tapasztalatot, amihez a fiataloknak is igazodniuk kell, s ami a nehéz időszakokban a zsinórmértékük lehet.

– Említette az azonosulás kérdését. A BVB-nál mik a legfontosabb kritériumok?

– Azt hiszem, nem csupán a szurkolókkal, de a csapattársaiddal is egy hullámhosszra kell kerülnöd, meg kell találnod velük a közös hangot. De ugyanúgy a várossal és a csapat céljaival is. A legtöbb fiatalunkkal megtesszük, hogy egyszerűen csak felküldjük a Südtribünére, hogy képet kapjon arról, kinek milyen érzései vannak a Borussiával kapcsolatban. Mit jelent szeretni a Borussia Dortmundot, mi az a szenvedély, ami hajtja a drukkereket. Az ember néha csak látja maga előtt ezt a „sárga falat”, a lelkét viszont nem ismeri, mintha számára elveszett volna. Különösen fontos, hogy ez ne így legyen, hanem ápoljuk tovább a hagyományokat.

– Mik lennének a legfontosabb tanácsai, amelyeket átadna a nagy karrierről álmodó fiataloknak?

– Először is az, hogy gondoljanak arra, miért kezdtek el futballozni. Hogy élvezzék a játékot. Hogy örüljenek neki. Ha ez megvan, jön a bátorság is. Kövessék a céljaikat, tegyenek többet, mint mások! Őrizzék meg a lelkesedésüket és a szenvedélyüket! És lehet, kissé talán hülyén hangzik, de már nagyon fiatalon legyenek kicsit felnőttek is. Összpontosítsanak, legyenek fegyelmezettek, mert ha a kezdeti időszakban idióták lesznek és azt gondolják, már jobbak a többieknél, nem kell erőlködniük azért, hogy profik legyenek, akkor esélyük sem lesz. Legyenek hajlandók dolgozni, többet dolgozni, mint mások, a végén ez lesz az egyik döntő faktor.



(Az interjú teljes, vágatlan verziója péntek délutántól lesz elérhető a Sport Tv YouTube-csatornáján.)