Hordajárás – Csinta Samu  publicisztikája    

Csütörtökön Tirana, a labdarúgó Európa-konferencialiga előtt is megismerkedhetett a nyugat egyik „vívmányával”, a szurkolói hordajárással. Hogy ilyen szó nincs is? Lehet, de javaslom, maradjunk mégis e tényszerűséget sugalló kifejezésnél, mert mi tagadás, nagy a „haladó”, meg „civilizációs” jelzők alkalmazásának csábítása. Abban viszont jó adag gúny- és demagógiaveszély is rejtőzik, márpedig a jelenség – mármint a „hordajárás” – régen túl van a gúnyhatáron. No meg abban a tekintetben sem lenne teljesen igaz, hogy immár nemcsak a nyugat-európai futballszurkolók sajátossága a különböző kiemelkedő események színteréül kijelölt városok feldúlása. A globalizáció ebben a tekintetben is betette a lábát a nyugatról érkező újítások előtt behódoló őslakosként térdre eső társadalmainkba.

Hajlok rá, leginkább egzisztenciális magyarázata van annak, hogy mégis inkább a nyugat-európai futballszurkolókhoz ragad e cseppet sem hízelgő társítás. Abban az értelemben, hogy – miután a drukkerek zömét nem a kiemelten magas fizetésből élők vagy lottónyertesek adják – a vitathatatlanul magasabb életszínvonal mellett elviselhetőbb tehertételt jelent egy néhány napos, gyeplőket és ösztönöket szabadjára engedő kiruccanás. Ezzel szemben a kelet-közép-európai térségben sokkal inkább számít exkluzív szórakozásnak egy szurkolói kirajzás, bőven meghúzódik a finanszírozási háttérben féléves kuporgatás, de akár bankkölcsön is. Utóbbi kategória korántsem fikció, a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságot életük soha vissza nem térő alkalmaként megélő magyar tízezrek között bizony akadtak olyanok, akik évekre előre „eladták” a lelküket, csak hogy jelen lehessenek, amikor a magyar válogatott visszatér a kontinens élmezőnyébe.

Persze nemcsak pénzkérdés, hogy az európai szurkolói botrányok listájára eddig nem nagyon került fel olyan, amelyben velünk hasonszőrűek játszották volna a főszerepet. A mi fajtánk többnyire „megelégszik” apróbb lelátói rendbontásokkal, tiltott füstbombákkal és görögtüzekkel, írott vagy hangzó rasszista – vagy annak határát súroló – megnyilvánulásokkal. A történelmi töltetű üzenetekre csak azért nem érdemes több helyet pazarolni, mert az további publicisztikákat is igényelne, illetve érdemelne. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy mivel a nemzetközi szövetségek illetékes bizottságában nem csupa elfogulatlan történelemtudós ül, és mivel a megfogalmazások garantáltan sértenek valamilyen környékbeli történelmi érzékenységet, marad a „nyulat bokrostul” elv alkalmazása. Így aztán Mátyás fekete seregének dekódolása nagyjából egyazon elbírálás alá esik a Wembley Stadion nagyon is fizikai megrohamozásával a tavalyi a kontinensbajnokság döntője előtt. Az eset hosszú kivizsgálást igényelt, pedig még akadémiai állásfoglalásra sem volt szükség, aztán az angolok eredetileg kétmérkőzéses eltiltást kaptak, de a második meccsre – éppen a magyar válogatott elleni június 14-i Nemzetek Ligája-találkozóra – szóló pályabezárást kétévnyi próbaidőre felfüggesztette az európai szövetség. Igaz, előtte azért belekóstolhatnak, milyen is üres lelátók előtt futballozni, hiszen az olaszokat június 11-én zárt kapuk mögött kénytelenek fogadni.

És ez bizony fájdalmas tapasztalás lehet. „Amolyan sárga lapos figyelmeztetés van érvényben ellenünk, de így is abban a kínos helyzetben leszünk, hogy egyszer zárt kapuk mögött kell játszanunk itthon – olvashattuk a Nemzeti Sport hasábjain is Gareth Southgate angol szövetségi kapitány véleményét. – Amikor más országokból érkező képsorokon látunk erőszakos cselekményeket, elsiklunk felettük azzal, hogy az ő problémájuk, nekik kell megoldaniuk. Most viszont mi vagyunk a középpontban. És nem fest valami jó képet a hazánkról.”

Hát nem. Főleg, hogy – akárcsak maga a sportág – a futballhuliganizmus is angol találmány, akárcsak a vízöblítéses vécé. Mint ahogy a megfékezését célzó, csaknem negyven évvel korábbi intézkedések is, amelyek a helyzet – ma már tudjuk, hogy csak ideiglenes – kezeléséhez vezettek.

Két nap múlva, május 29-én 37 éve lesz annak, hogy a brüsszeli Heysel Stadionban megtörtént a labdarúgás történetének egyik legtragikusabb eseménye: a Liverpool–Juventus BEK-döntő előtt 39 szurkoló vesztette életét. A futballtörténet hamvasságának véget vető mérkőzésen sem a Heysel, sem a biztonsági erők nem voltak felkészülve a két csapat meccsére. A két tábor közötti anyázás fokozatosan dobálózásba, majd verekedésbe torkollott, a Liverpool-tábor ittasabb és vadabb része nekirontott az olaszoknak, a hátráló sokaság nyomására pedig a lelátó támfala nem bírta a terhelést, és leomlott.

Az előzményeket a történészek és társadalomtudósok az 1970-es évek minden korábbinál nyomasztóbb nagy-britanniai gazdasági válságára vezetik vissza, amelyen az 1980-ban kormányra kerülő Margaret Thatcher „vadkapitalista” reformokkal igyekezett enyhíteni. Kezdetben azonban ez csak olaj volt a tűzre, a forró társadalmi helyzet a stadionok környékén vált igazán pokolivá. Lázadó fiatalok ezrei tomboltak a lelátókon, a sportággal összenőtt az erőszak, a kontrollálhatatlan, fékezhetetlen tömeg élménye.

A hivatalos kormányzati narratívában pedig egyre sűrűbben szerepelt a futballhuligán kifejezés. A minősítésben alig volt túlzás, a szurkolótáborok szervezetten, tervezetten estek egymásnak, a külső szemlélőben pedig lassan kialakult a meggyőződés, miszerint a futball valójában csak ürügy a balhéra. Az 1985-ös BEK-döntő tragédiája volt az utolsó csepp a pohárban, az események után Thatcher asszony nyomására az angol szövetség valamennyi klubot kizárta az európai kupaküzdelmekből, amit két nappal később az UEFA is átvett. A tilalmat csak 1990-ben oldották fel.

A teljes megújuláshoz viszont Nagy-Britannia története legsúlyosabb sportkatasztrófájának is be kellett következnie: az 1989. április 15-én a Sheffield Wednesday pályáján, a Hillsborough Stadionban megrendezett Liverpool–Nottingham Forest FA-kupa-elődöntőn a stadion túlzsúfoltsága következtében 96 ember halt meg. Ekkor indult a huligánok elleni kérlelhetetlen háború, az elavult stadionokat bezárták, eltűntek a kerítések, megszűntek az állóhelyek. Nagyjából innen datálható egy teljesen új szórakoztatóipari termék, a Premier League felépítésének kezdete.

Ebbe a tökéletesnek remélt, azóta különösebb balhé nélkül működő rendszerbe csúsztak be durva gikszerek az idei a Premier League hajrájában. Mondhatni, az elviselhetetlen boldogságból fakadóan, hiszen a Manchester City bajnokká koronázása után kirobbanó össznépi ünneplés, a játéktér mozdítható részeinek szétszedése közepette ugyanis a hazaiak dolgát hihetetlenül megnehezítő vendégcsapat, az Aston Villa kapusát, Robin Olsent is bántalmazták a pályára özönlő szurkolók. Aggasztó jelek már korábban is voltak: Billy Sharp (Sheffield United) megütése Nottinghamben, Patrick Vieira (Crystal Palace) menedzser inzultálása az Everton stadionjának játékterén. Ezek az immár az egyedi jelenség állapotát meghaladó események rázzák a vészcsengőt, és késztették a korábban említett aggódó nyilatkozatra Southgate-et.

A teljes ismeret hiányában nem elemezném, hogy a világ újabb gazdasági válsággal küzd, a párhuzam azonban óhatatlanul kínálja magát. Az angol szövetségi kapitány egyértelműen kemény hatósági fellépést sürget a futball-lelátók rendjének visszaállítása érdekében, míg nem kényszerítik ki még súlyosabb, még erőszakosabb szurkolói cselekmények. Személy szerint nekem már Éric Cantona 1995. januári kungfubemutatója is annak tűnt, amellyel a nem létező kerítés fölött egy Crystal Palace-szurkoló beszólását próbálta ily módon megválaszolni…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!