Sportrádió: Ballai Attila így emlékezett Törőcsik Andrásra

„Már éltében is ez volt a rendre visszatérő téma, és ez most sem változott, miután hatvanhét esztendős korában elhunyt – pontosabban az örökkévalóságba költözött – Törőcsik András, hogy mi lehetett volna belőle, ha… Ha tíz évvel idősebb, és az 1960-as évtized hozzá méltó futballhéroszaival együtt még itthon világklasszissá válik, vagy éppen tízzel fiatalabb, és pályája csúcsán, nem végkielégítésként engedik külföldre. Ha nem karambolozik és nem zúzza össze magát, amikor meghívták a világválogatottba. Ha az 1978-as vb-n nem rugdalhatja büntetlenül rojtosra az argentin Passarella, miközben őt az első törlesztésért kiállították. Ha nem akkor ürül ki a családi élete, amikor végre-valahára Franciaországba szerződhetett. Ha hazatérve nem töri darabokra a lábát és az utolsó esélyét a tatabányai mészáros. Ha személyiségéből és az adott korból adódóan nem mindig őt választják, hanem olykor ő is választ. És így tovább.

Illetve, csak így ne tovább, mert nem érdemes. Egyrészt, mert ez végképp nem a számvetés vagy a számonkérés, hanem a tisztelgés, a búcsúzás ideje. Másrészt, mert az 1955. május 1-jén született – ez volt az első fintora, hogy tánc- és futballművész létére a munka ünnepén érkezett – Törőt mindig is azért rajongták, bálványozták – nyugodtan ragozhatok úgy is, rajongtuk, bálványoztuk –, ami és aki volt, nem azért, ami és aki lehetett volna.

A rá emlékezők leggyakrabban azt idézik, amint átemeli és nevetségessé teszi a Bilbao szupersztár kapusát, cseleivel mászatja a Köln bekkjét, mint a karon ülő gyereket, első válogatottsága alkalmával a Práterben szédíti az osztrák védőket, aztán a jugoszlávoknak töröl be kettőt a Népstadionban. Csakhogy a Törőcsik-mítosz sehogy sem áll össze ezekből a villanásokból, mert az nemhogy számokkal, még betűkkel is leírhatatlan. Sokan lőttek nála több gólt, nyertek több címet, vívtak több komoly tétmeccset, mégis elfelejtettük, hogy valaha a világon voltak. Törő zsenialitása nem csupán abban rejlett, ahogyan a labdával bánt; akaratlanul, hangzatos nyilatkozatok és látványos „PR-tevékenység” nélkül is, a puszta lénye közvetített valamiféle üzenetet a szurkolók felé, amelyből azt éreztük, közülünk való, belőlünk vétetett, a mi fiunk. Csak éppen ezerszer tehetségesebb nálunk. Nem is az a csoda, hogy az újpestiek imádták, inkább az, hogy titkon, de egy-egy gesztusból nyilvánvalóan érezhetően, még a fradisták is.

Mindenki mindent szeretett benne. Az erényeit, a gyengeségeit, azt is, amikor volt kedve játszani, azt is, amikor nem. A labdával vagy éppen az életével. Így, utólag, ne okoljuk se őt, se saját magunkat, amiért nem változott meg, amiért nem hagyta magát megváltoztatni, amiért szűkebb és tágabb környezete erre kevés és meddő kísérletet tett.

Egy emberben csak egy egyéniség, egy lélek lakozik, és így volt ő a Törő. Köszönjük meg a sorsnak, hogy láthattuk, ismerhettük, hogy játszott nekünk.”