BelföldSport

Kolumbusz legalább partra szállt – Malonyai Péter publicisztikája

Elutasítani, lenézni a sportot mindig divat volt, amióta csak világ a (sport)világ. Többnyire a szellem emberei fogalmaztak élesen, nehezen elviselve, hogy a versenyzés egyre inkább tért hódít(ott), hírnevet szerzett az országnak, rangot adott a határainkon túl is.

A már közhellyé szelídülő, ép testről és lélekről szóló axiómát (Mens sana in corpore sano) nem említem, már csak azért sem, mert Iuvenalis komédiájában a lélek megerősítése áll a középpontban, s mellőzöm a mostanság (is) divatos, igen változatos érdekek mentén előcibált politikai indítékokat is – szíves engedelmükkel.

A lényeg ugyanis egyszerű: buta-e a sportoló, a sok-sok edzés, versenyzés ellene van-e annak, hogy teljes életet éljen?

Több mint fél évszázada Csurka Istvánt meg­győződésem szerint az irigység indította arra, hogy vitát provokáljon. Az Élet és Irodalomban megjelent cikkében azzal indít ugyanis, hogy „a sport állam az államban”, a társadalom külön kis szigete. Ő pedig – írja – a tengerről nézi a földdarabot. Nem kis előítélettel, hiszen az a feltételezése, hogy „a sportoló fejlett, erős, izmos testén üres fej imbolyog”.

Gyarmati Dezsőt és Kárpáti Györgyöt, két háromszoros olimpiai bajnok pólósunkat kérdezi a témában, akik – a riport szerint – bevallják, hogy ők nem értenek máshoz, csak a vízilabdához, és ez elég is nekik. A Népsportban két máig legendás kolléga, Gallov Rezső és Dávid Sándor válaszol Csurkának, megemlítve, hány világklasszisunk volt képes rá, hogy diplomát szerezzen, az edzések mellett a hivatásában is igyekezzen helytállni, de fontosabb, hogy Gyarmati visszautasítja a megjelenteket, a lényeg: „A Csurka által leírt, rám vonatkozó kérdések és válaszok semmilyen formában nem hangzottak el.”

Ez már morális kérdés, amibe nem megy bele a lap, abban viszont igaza van, hogy a sportolók sem szentek, „közöttük is akadnak sekélyes gondolkodású, bizonytalan érzelmi világú gyengébb emberek. De az arányuk semmivel sem kedvezőtlenebb, mintha mai ifjúságunk egészének arányrészeit vizsgálnánk”. Nincs tehát értelme az általánosításnak, annak sincs, hogy ha már ítélkezünk, a tengerről nézve, szigetként tekintsünk a sportvilágra. Dávid szerint, ha Kolumbusz megelégedett volna ezzel az alapállással, ma csak annyit tudnánk Amerikáról, hogy van odaát egy nagy darab föld a vízben, azaz: érdemes kikötni, körülnézni, felfedezni.

Nem volt előzmények nélküli Csurka alapállása. Már 1907-ben megállapította a Nemzeti Sport, hogy „a jó öreg tanbácsik abszolút lenézéssel viseltettek minden iránt, ami testgyakorlás”, de még 1921-ben, a testnevelési törvény megszületése után is harcolni kellett azért, hogy valóság legyen a jogszabályi követelményekből. Például abból, hogy minden vállalat, amelynek alkalmazotti létszáma meghaladja az ezret, sporttelepet vagy tornacsarnokot tartozik létesíteni, ha pedig kevesebb a létszám, akkor a különböző cégek összefogása kell, hogy megteremtsék a törvény által rögzített keretet.

Arról nem beszélve, hogy a középiskolák közül jó néhányban nincs testnevelő tanár, ráadásul kirúgással fenyegetik a diákot, aki a versenysportnak áldoz. Nem véletlenül fordult 1928-ban nyílt levélben a Nemzeti Sport Klebelsberg Kunó kultuszminiszterhez, hogy „Nagyméltóságod hatalmi szavával kell véget vetni a még ma is uralkodó sportellenes hangulatnak az iskolákban”.

Ekkor már túl voltunk az amszterdami olimpián, ez az a játékok, amely az 5-5 arany- és ezüst­érem jóvoltából elfogadottá tette az élsportot – a közvéleményben mindenképpen. Mert a hétköznapok szolgáltak ellenkező példával. A magyar–osztrák bokszmeccs előtt például Balázs Istvánt „munkaadója, egy Sisovits József nevű igazgató sportgyűlöletből teljes 20 órán át olyan szokatlan napszámos munkára szorította, amitől izomlázat kapott és érthetően összeroppant”. De csak átmenetileg, mert a harmadik menetben feltámadt és megnyerte a Netetschny elleni meccsét.

Voltak persze túlkapások a másik oldalon is, az Amszterdamban bajnok birkózót, Keresztes Lajost és az ökölvívásban első Kocsis Antalt a Testnevelési Főiskola tanárává kívánta kinevezni Klebelsberg, hogy segítsen egzisztenciális gondjaikon. A Nemzeti Sport joggal érvelt úgy, hogy ha már segítség, szakmájukban (Keresztes mészáros volt, Kocsis asztalos) kell megfelelő állást találni számukra.

Az újság minden alkalmat megragadott, hogy jobb belátásra bírja a sportellenes hatóságokat, 1938-ban A szerelem dala című első olasz „beszélőfilm” kapcsán is. A történet lényege, hogy a komolyzenét meg kell menteni a sportőrülettől. A film egyértelműen sportellenes – szögezi le az újság –, de „nem kell megijedni, mert a testnevelési adó például sokkal többet árt a sportnak, mint ez a filmecske”.

A sport hívei többnyire felháborodtak, ha támadták őket, 1948-ban például a Nemzeti Színház legendás művésznője, Bajor Gizi volt kénytelen magyarázkodni, mert egy nyilatkozatában félreértették, amit mondott annak kapcsán, hogy kik rajonganak érte: „Az emberek, igen, a legbutábbak is, akik a jazzmatinék, sőt futballmeccsek közönségét alkotják…” Ezt azért nehéz félreérteni, de a magyarázkodás jellemző.

Az Aranycsapat klasszisának és a helsinki olimpia (1952) tizenhat aranyának hatását aligha kell ecsetelnem, s az is törvényszerű, legalábbis nálunk, hogy a szellem emberei támadásba lendültek – amikor már tehették. Például 1956-ban, amikor az írószövetség közgyűlésén megállapították, hogy „irodalmunknak el kell foglalnia azt a társadalmi helyet, amelyet e pillanatban az operett és a labdarúgás tart megszállva”, a Petőfi-kör irodalmi vitájában pedig az a következtetés, hogy „ifjúságunk érdeklődése leszűkült, az egészségtelen túlzásokba lendülő sportőrület elvonja, megfosztja fiataljaink egy jelentős részét a szellemi élvezetek ezernyi fajtájától”. (Bővebben: Népsport, 2018. július 16.)

Voltak persze rafinált támadások is, például Csák Gyuláé. A József Attila-díjas író 1966-ban az Élet és Irodalomban a futballt tűzte tollhegyre, mondván, a labdarúgással valami olyat tanult meg az emberiség, ami – teljesen felesleges. Mert ugyebár azzal váltunk ki az állatvilágból, hogy megtanultuk a kezünket (mellső lábunkat?) használni. Most „megtanultuk, hogyan kell a lábunkkal csodát művelni, miközben a kéz használata tilos” – érvel, s azzal zár, hogy a futball hódításának egyértelmű titka, hogy „zseniálisan haszontalan”.

Később, 1990 után egyértelművé vált a határvonal a két oldal között, a lényege: az a sportellenes, aki nem ad pénzt. És sok helyütt nem adtak, mert nem volt. Ez úgy-ahogy rendben is lett volna, ám azért minden szinten igyekeztek kihasználni a sportsikerek erejét. A barcelonai olimpián (1992) például a hatalmon lévő (párt)politikusok közül jó néhányan büszkén lengették a kis magyar zászlókat, igyekeztek közel kerülni a klasszisainkhoz (30 érem, benne 11 arany), aztán itthon, a költségvetési vita idején már lekopott róluk a barcelonai barnaság, elfelejtődtek az emlékek.

Az viszont maradt, hogy a sportoló csak sportoló, a feje üres, semmi igénye a műveltségre, nincs fogékonysága a szellemi élvezetekre. Pedig ma is egyértelmű, hogy nem rosszabb a helyzet náluk, mint korosztályukban mindenhol, de hát az általánosításokra épülő közhelyek arra mindig jók, hogy előítéleteket szüljenek, s jöhessenek az indulatok. Ez persze már megint nem sport, abba is hagyom, legfeljebb annyit teszek hozzá, hogy hiába telt el már 530 esztendő Amerika felfedezése óta, még ma is kevesen veszik a fáradtságot, hogy – visszatérve a kezdeti Csurka-képhez – partra szálljanak a szigeten, és alaposan körülnézzenek.

A lényeget tekintve pedig mindegy, hogy Amerika vagy – India.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

 

NemzetiSport.hu