Kutyasimogató – Malonyai Péter publicisztikája

Nincs feltételes mód a sportban, a „ha” nem játszik. Alapigazság, jobb napjaikon a nyilatkozók el is mondják, még úgy is, hogy azért visszatérően előkerül a „mi lett volna, ha”.

Mint például a mostani női kézilabda Európa-bajnokságon. A norvégok elleni helytállás után szinte mindenki arról beszélt, hogy ha az első fél­idei játékot produkálják a lányok a horvátok ellen, biztosan nyertek volna. Vagy nem – ezt sohasem tudhatjuk meg, s éppen ez a gond a feltételes móddal. Aligha véletlen, hogy a dánoktól elszenvedett kétgólos vereség után, a remek játék miatt már nem volt „ha”, csak büszkeség amiatt, hogy volt esélyünk – a papírforma ellenére. Tehát a tények, amelyek nem cáfolhatók semmiféle mentegetőzéssel. Mert a feltételes mód egyértelmű hárítás, csak éppen van benne némi visszamenőleges remény. Ami szintén logikai nonszensz.

Ez a „mi lett volna, ha” olyan, mint a „jó” döntés. Nálam ilyen sincs, csak simán döntés, hiszen a többi lehetőség nem lett kipróbálva, fogalmunk sincs, mi történik, ha másképp határoz az alany. Csak az öröm van, hogy jól alakultak a dolgai.

A sportban többnyire a csalódás hozza elő a feltételes módot. Így történt akkor is, amikor a magyar futball két legnagyszerűbb eredménye, a világbajnoki döntők kerültek szóba. Mindkétszer (1938, 1954) kikaptunk, miközben – főleg Bernben – volt esélyünk a győzelemre.

Az első finálé (Olaszország: 2:4) után alapvetően az volt a vélekedés, hogy ha Dietz Károly szövetségi kapitány nem forgatja fel a csapatot a svédek elleni látványos elődöntő (5:1) után, amelyen egyébként pihentethetett volna egy-két játékost a fináléra, más lett volna a leányzó fekvése.

Ki tudja?

Mindenesetre visszatérően előjött, hogy Korányi Lajos, Turay József és Toldi Géza hiányzott a csapatból az olaszok ellen. Ha ők játszanak… Meglehet, más az eredmény, de ne feledjük, régi igazság, hogy vesztett meccs után az a jó futballista, aki – nem volt ott a pályán. Belekötöttek persze a taktikába is, mondván, jobb lett volna, ha a fedezetek fogják az ellenfél szélsőit, mert a bekkek nem mertek közel menni hozzájuk, de ha kikap a csapat, minden rossz. Az értékelésekben csak mellékesen jelentek meg, amit a pályán történtek diktáltak. Mamusich Mihály határozottan (de apró betűs tálalásban) közli, hogy nincs mese, jobb az olasz futball, a Nemzeti Sport is „halkan” jegyzi meg, hogy jobban kellett volna játszani.

Az Aranycsapat berni veresége (NSZK: 2:3) után sem történt másképp, mint 1938-ban. Csak éppen hangosabb volt a feltételes mód, elvégre a világ elismerten legjobb csapatáról volt szó. Futballistáink, csapatunk presztízse és a meglepődés az eredmény miatt ez érthető (talán). Még az olaszok 1938-ban világbajnok szövetségi kapitánya, Vittorio Pozzo is így kezdte: „Ha Puskás nem lett volna sérült – mert szerintem Puskás nem volt rendben –, akkor nem hagyhatott volna ki két olyan nagy helyzetet, amilyet most kihagyott.” Persze azt ő is tudta, nincs edző, aki kihagyná a legjobb játékosát, ha vállalja a fellépést. Sebes Gusztáv sem tette, tehette, ám a feltételes mód nála sem hiányzott, leginkább azt mondogatta, hogy Kocsis Sándor buktatásáért tizenegyest kellett volna adnia az angol játékvezetőnek, William Lingnek.

Akiről azóta számtalanszor elmondták, elmondtuk, hogy Puskás Ferenc lövésénél nem volt les, az is előkerült, hogy „mi lett volna, ha” a döntő előtti este, éjjel nincs népünnepély a solothurni Hotel Krone előtti téren, ha a talaj nem az ellenfélnek kedvezően mély (és nekünk nincs rá alkalmas stoplink), még a „dopping” is felvetődött, mondván a II. világháborúból „megmaradt”, a katonáknak bevetés előtt adott amfetaminszármazék is tüzelte az ellenfelet. És persze, hogy le kellett feküdnünk, mert a magyar kormány ennek fejében kapott Mercedes gépkocsikat.

A lényeg persze abban van, amit Mándi Gyula, Sebes jobbkeze mondott: „Lehetett volna megint 8:3, és akkor mindent másként láttunk volna. A nyugatnémet csapatot senki sem várta a döntőbe, még maguk a nyugatnémetországi játékosok sem.” Ez a feltételes mód vállalható, éppen úgy igaz, mint amit a bécsi Totofunk írt a vereségünkről: „Valószínűleg nem történt volna meg, ha Puskás teljesen egészséges, és ha a németeknek nem lett volna egészen rendkívül fényes napjuk.”

Egy világbajnoki döntő persze semmi máshoz nem hasonlítható eseméNy, a mi futballtörténelmünkben különösen. Ám mire eljött 1938, majd 1954, minálunk már hagyományai voltak a feltételes módnak. Már 1903-ban előkerült, meglehetősen átlátszó módon. Az MTK 6:0-ra nyert a MAC ellen, a tudósító pedig megállapította a fél tucat gólt kapó MAC-kapusról, Felhőssy Józsefről, hogy olyan lövéseket engedett be, amilyeneket „ha teljes formában dolgozik, játék lett volna kivédenie”.

Más történet az 1919-es bécsi válogatott vereségé (0:2), amelyen a Nemzeti Sport szerint „a Schlosserrel megerősített csatársor meg tudta volna szerezni a magyar színek győzelmét…” Slózi viszont nem játszott, mert csak akkor vállalta volna a szereplést, ha a feleségének is szerez útlevelet a szövetség. Nem szerzett – jogosan –, majd elutasította a játékos visszalépését, hogy mégis menne. Ebben is igaza volt, mégis Schlosser hiánya volt a legfőbb téma. (Miközben Orth György, Pataki Mihály és Jeny Rudolf ott volt a csapatban, s produkálhatott volna jobban is.)

Minden megoldás alkalmas volt a mentegetőzésre. Amikor 1926-ban a Nemzeti olaszországi túráján kikapott a Bolognától (2:3), Gallowich Tibor, a csapat kapusa (1945 utáni első szövetségi kapitányunk) azzal indokolta, hogy úton Bolognába a vonaton egy kicsit „vermutoztak”, érkezés után vörös boros vacsora a szállodában, jóval éjfél után kerültek ágyba. Ha a bolognai futballisták – érvel Gallowich – szintén összetörten, álmosan, leverten álltak volna ki, nem kétséges a Nemzeti sikere.

Későbbi, az 1938-as világbajnoki esztendő története, hogy januárban kikaptunk 4:0-ra Portugáliától – a máshol túrázó ferencvárosi futballisták nélkül. A Nemzeti Sport, a „mi lett volna, ha” jegyében el tudott volna képzelni olyan megoldást, hogy Korányi Lajos, Lázár Gyula, Sárosi György és Toldi Géza is ott lehessen a csapatban, ám az „érdekszövevények” ezt nem tették lehetővé. A lényeg ez, és nem a „mi lett volna, ha”.

Vagy a Törekvés esete 1940-ből, amikor nem ment a csapatnak, a drukkerek pedig nem győzték szidni a klubot, az edzőt, a játékosokat. Akik aránylag jól tűrték a gyűrődést, ám egy bennfentes joggal jelentette ki, hogy amikor szárnyalt a csapat, jobb lett volna kevesebb rajongást mutatni, most pedig több megértést.

Egyértelmű kudarcok után is jöhet persze a feltételes mód. Amikor 1958-ban csoportunkból kiesve, a megismételt Wales elleni meccs (1:2) után nem jutottunk tovább a svédországi világbajnokságon, itthon felvetették, hogy jobb lett volna, ha a Mexikó elleni győzelem (4:0) után jött volna haza a csapat. Nem történhetett így, mert játszani kellett még egy ki-ki meccset Walesszel, a Népsport szerint pedig: „Jobb, hogy így történt. Mert maga a Mexikó elleni győzelem esetleg alkalmas lett volna arra, hogy elkendőzze a hibákat, és nem bontakozott volna ki a magyar labdarúgás igazi képe.” Aminek lényege volt, hogy a válogatott enyhén szólva is tudása alatt szerepelt – soraiban Grosics Gyulával, Bozsik Józseffel, Sándor Csikarral, Hidegkuti Nándorral, Tichy Lajossal, többek között. Valósan nem volt helye a mentegetőzésnek, hiszen még az sem jött ki a csapatból, amire általában képes (lehetett volna).

Példa még van jócskán, de a lényeg, hogy a feltételes mód feltételekről beszél, azaz olyan teendőkről, eljárásokról, amelyek nélkül képtelenség megoldani egy-egy feladatot. Erről kell(ene) inkább beszélni, mert itt van a kutya eltemetve.

Szegény.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!