BelföldSport

Állóháborúk fronton és gyepen – Ballai Attila publicisztikája

Védekezve meghódítani a világot képtelenség. Pontosan tudta ezt Tárik ibn-Zijád arab – mór – vezér, amikor 711-ben a mai Marokkó területéről indulva átkelt Európába Gibraltárnál, azaz „Tárik sziklájánál”, és győzelmet győzelemre halmozva rövid időn belül uralma alá vonta Hispánia jelentős részét. A berber harcosok a későbbi Spanyolország és Portugália területét is bekebelezték, majd egészen Galliáig nyomultak előre, ahol 732-ben a poitiers-i csatában a frankok megállították őket.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a 2022-es labdarúgó-világbajnokság egyenes kieséses szakaszában Marokkó válogatottja, Tarik 1300 esztendővel ezelőtti útját követve, előbb Spanyolországon, aztán Portugálián is túljutott, a szerdai elődöntőben pedig Franciaországgal csap össze. Vagy éppen ellenkezőleg, kilencven, ha úgy adódik, 120 percen át igyekszik elkerülni a nyílt ütközetet, kiválasztja a számára a legtöbb esélyt kínáló harcmodort, és védekezésre berendezkedve próbál bekerülni, behatolni a vb-döntőbe. Mert a jelek szerint a futballvilág igenis meghódítható akár támadások nélkül is.

A hadtörténelemben erre érthetően kísérlet sem történt. Arra ellenben igen, méghozzá számos alkalommal, hogy a gyengébb fél a nagyobb pusztító erővel szemben menedéket keresett. Előbb várat épített egy sziklaoromra, majd – főként az első világháborúban – beásta magát a földbe. Az első lövészárkok mögött további fedezékek, bunkerek rendszerét alakította ki, és amíg a tudomány, a technika adott szintjén rendelkezésre álló támadófegyverek nem voltak elegendők ezek áttörésére, addig patthelyzet alakult ki. Így húzódhatott el az ostrom Egernél hetekig, Komáromnál hónapokig, Munkácsnál évekig. Az idő nem szabott kereteket a haditevékenység lezárására, legfeljebb a közelítő tél vagy a felmentő sereg riaszthatta el a törököket, osztrákokat, bárkiket.

Ellentétben a labdarúgással, ahol, ha százhúsz percig tart az eldöntetlen „állóháború”, következik a szétlövés, a tizenegyespárbaj. Amelynek során az is célba érhet, megdicsőülhet, aki egészen addig kapura sem lőtt, sőt arrafelé sem nagyon nézett, az ellenfél térfelére is elvétve tévedt át, a labdát sem igazán birtokolta, csupán annyi terve volt vele: ne jusson be a saját kapujába.

A fentebb említett marokkóiak például úgy futballoztak eddig végig a vb-n öt mérkőzést plusz egy hosszabbítást, hogy 480 perc során az ellenfél játékosa egyetlen alkalommal sem talált be ellenük, egy szem kapott góljuk is öngól volt. Félreértés ne essék, nincs ebben a megállapításban semmi kritikai él, éppen ellenkezőleg, csupán dicséret.

Miként a horvátokat is elismerés illeti azért, hogy elbúcsúztatták a brazilokat. Az első számú favoritot, amely egy körrel korábban, Dél-Korea ellen az első félidőben gólfesztivált és riói karnevált rendezett. Élve azzal, hogy az ázsiaiak engedték kiteljesedni. A horvátok nem követték el ezt a hibát. Egy négymilliós nemzet egy 200 millióssal szemben az élet szinte minden területén csak úgy lehet sikeres, ha maga választja meg a számára legtöbb eséllyel kecsegtető harcmodort, taktikát. Déli szomszédaink logikusan arra jutottak, hogy mivel a brazilok labdarúgásban jobbak náluk, minél kevesebb lesz a foci, annál valószínűbb az ő sikerük. Így aztán 0–0-s rendes játékidő után, a hosszabbításban hátrányba kerülve, szerencsés, megpattanó lövésből a 117. percben egalizáltak, majd tizenegyesekkel továbbjutottak. Mint a nyolcaddöntőből a japánok ellen. Vagy mint az előző, 2018-as oroszországi vb-n a dánok és a házigazdák ellen is.

Nemcsak tökéletesen megértem, irigylem is őket, amint nemzeti eufóriában tobzódnak, szövetségi kapitányuk, Zlatko Dalic a büszkeség, bátorság, hit, hazaszeretet bűvös négyesében jelöli meg diadaluk titkát, de minden rokonszenvem mellett nem értek egyet azzal, hogy futballtörténetük legnagyobb győzelmét ünneplik. Azt ugyanis szerintem 1998. július 4-én, a franciaországi vb negyeddöntőjében aratták, amikor nem az ellenfél megbénítására törekedtek, hanem 3–0-ra lefocizták a németeket. De ezt talán csak én gondolom így, mert 1954-ben és 1966-ban sem élhettem át, hogy a mi fiaink vb-n legyőzik a brazilokat, és egy igazi futballmegszállott számára ennél valószínűleg nem létezhet nagyobb boldogság.

A körülmények az érintettek számára bizonyára másodlagosak. Nem hallottam például élő görögöt amiatt fanyalogni, hogy jórészt antifutballal nyertek 2004-ben Európa-bajnokságot. Az egyenes kieséses szakaszban mindháromszor 1–0-ra kerekedtek felül, a nyolc között a franciákat, az elődöntőben, hosszabbítás után a cseheket, a fináléban a portugálokat gyűrték le, a torna legjobb játékosává Teodorosz Zagorakisz védekező középpályást és „torpedórombolót” választották, a csapat taktikáját a szövetségi kapitányi poszton Otto Rehhagel, az egykori pokróckemény német bekk fejlesztette tökélyre.

Az a válogatott örökre beírta magát a hellén futballhistóriába, méltó helye az Olümposzon, Zeusz jobbján jelöltetett ki. Ha azonban az Eb semleges követői között rendeztek volna közönségszavazást arról, mely csapatot néznék még egy ideig legszívesebben, nincs senki, aki az aranyérmesre voksol.
Itt kezdődik a bökkenő. Mert míg háborúban nem elvárható a külső szemlélőnek is tetszetős győzelem, és a hazatérő csapatokat sem „Szép volt, fiúk!” üdvrivalgással fogadják, addig a modern professzionális labdarúgás a szórakoztatóipar egyik csúcsterméke. Azaz szórakoztatnia kellene.

Nemcsak minket, a középgenerációt és az idősebbeket, akiknek elegendő a puszta, lappangó feszültség és a bizsergető tét, hanem a fiatalokat is. Akik úgy élik az életüket, hogy minden pillanatban történnie kell valaminek, akik a klasszikus regényeket és filmeket olvashatatlanul, nézhetetlenül lassúnak, vontatottnak találják. Sőt, olykor én is azon kapom magam, hogy egykori kedvenceim közül Tengiz Abuladze remeklését, a Vezeklést, vagy, hogy közismertebb példával éljek, a Volt egyszer egy Vadnyugatot már kifejezetten „ciki” a gyermekeimnek ajánlani. Hiszen már azt sem igazán értették, mi az érdekes abban a mesében, amelyben a királykisasszony száz évet vagy mennyit szundikál a toronyban.

Innentől pedig mindössze egy lépés: mi az érdekes egy olyan sporteseményben, amely akár két órán át is tarthat, és az egyik résztvevő fő célja, hogy lehetőleg ne történjen semmi? És ha az adott alakulat ezt többször is sikeresen véghezviszi, akár még világbajnok is lehet.

Egy bántóan alacsony színvonalú kézilabda-mérkőzésen is dobnak negyven gólt, egy hasonló nívójú kosármeccsen több mint száz pontot, futballban viszont egyáltalán nem kirívó végeredmény a 0–0. Amikor az 1980-as évek második felében két sportőrült amerikai srácot gardíroztam Budapesten, egy perc alatt beleszerelmesedtek a kézilabdába, esküszöm, még egy tekerangadón is komoly izgalomba jöttek, aztán kivittem őket rekkenő hőségben egy gól nélküli felkészülési focira is, és amint a hármas sípszó után elindultunk kifelé a stadionból, megütődve néztek: tényleg vége, ennyi? Hát ez az egész mi volt?

Hasonló kérdésekkel találkozom a hajrájába fordult vb kapcsán. És nincsenek igazán jó, az ifjúságot is meggyőző válaszaim. Az egyébként élsportoló, mindjárt húszéves ikerlányaim például háttértevékenységként hajlandók nézni a meccseket, és erősen szurkolnak a döntetlenért, hogy jöjjenek már a tizenegyesek!

Ki tudja, hányszor jönnek még? Ha a horvátokon és a marokkóiakon múlik, akár kedden és szerdán is. Mert valahogyan csak le kellene győzniük az argentinokat és a franciákat. Azért a Horvátország–Marokkó vb-döntőnél lennének szebb álmaim is, de ne tévedjünk: az érintetteknek nincsenek. Ők akárhány lövészárkot készek megásni érte. Különösen úgy, hogy azokban nem kell heteket, hónapokat gubbasztaniuk, legfeljebb százhúsz percet. Aztán elő lehet merészkedni, és immár egyenlő esélyekkel elkezdeni lövöldözni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

NemzetiSport.hu