A láthatatlan százas – Moncz Attila publicisztikája

Az észak-amerikai baseball-ligában (MLB) az egy meccsen ütött legtöbb home run négy, ezt 18-an is el tudták érni a múltban. Az amerikai futball csúcsbajnokságában (NFL) az egy mérkőzésen összehozott legtöbb touchdown hat, a legtöbb kiosztott TD-passz hét, az előbbi csúcsot négyen, az utóbbit nyolcan tartják holtversenyben. A tengerentúli hokis elitligában (NHL) az egy összecsapáson ütött legtöbb gól hét, Joe Malone érdeme még 1920-ból, de mögötte egygólos lemaradással heten is toporognak. Mindezeket csak annak kapcsán gyűjtöttem össze, hogy lássuk, az NBA-ben mekkora rekordnak voltak szemtanúi a csarnokba kilátogatók 1962. március 2-án.

Hatvanegy éve ezen a napon Wilt Chamberlain 100 pontot dobott a Philadelphia Warriorsban a New York Knicks ellen 169–147-re megnyert mérkőzésen. Ez a valaha volt legtöbb pont, amit a világ legerősebb kosárlabda-bajnokságában összehoztak, az örökrangsor második helyén Kobe Bryant áll 81-gyel. Amíg a másik három ligában legfeljebb egy egység van a rangsor első és második helyezettje között, itt 19. Ami, ha úgy tetszik, legalább hét kísérlet. Vagy egy örökkévalóság. A közelmúltban, amikor LeBron James már nagyon közel járt Kareem Abdul-Jabbar NBA-alapszakaszbeli pontrekordja megdöntéséhez, az NBA több testülete is valósággal megbolondult. Több helyen is visszaszámoltak, hány pont választja el a Királyt a halhatatlanságtól, a médiarészleg a csúcsdöntés kapcsán szóba jöhető összes meccset – értelemszerűen anyagi áldozatért cserébe – elérhetővé tette a jogtulajdonosok, így Magyarországon a Sport TV számára, hirtelen minden Lakers-csata főműsoridőbe került, arrafelé úgy érezték, erről senkinek sem szabad lemaradnia.

Eközben a legalább ekkora korszakos tettről, Chamberlain százasáról egyetlen felvétel sincs. A produkcióról készült leghíresebb médiatermék az, amelyen a zseni a kezében tart egy fehér papírlapot, rajta egy 100-as számmal. Akkoriban még nem a gazdasági csúcstermék NBA időszakát élték, nem „gyilkolta” egymást Larry Bird és Magic Johnson, Michael Jordan vagy Kobe Bryant még csak meg sem született, nem beszélve a későbbi utódokról. A tévék nem kapkodtak a meccsekért, annyira nem, hogy az akkori jogtulajdonos éppen a szerződés felbontásán gondolkozott. Olyan mérkőzés meg aztán tényleg kit érdekelt, amelyen a liga akkori második legrosszabb csapata (Knicks) vendégeskedett olyan gárdánál, amely érdeklődés hiányában nem is a saját pályáján, hanem a Philadelphiától 100 mérföldre lévő Hershey-ben, az eredetileg görkorcsolyapályának épített Hersheypark Arenában rendezte meg a találkozót. Albérletben, több aznapi program mellett, fél ház és néhány médiamunkás szeme láttára.

Akik aztán történelmet láttak, de nem csupán a 100 pont miatt, legalábbis a találkozóról „WILT, 1962” címmel még könyvet is író Gary M. Pomerantz szerint. „Wilt százpontos meccsére részben a szimbolikája miatt emlékszünk. Az ő produkciója szimbolikusan felrobbantotta az NBA tulajdonosainak faji kvótáját, amely korlátozta a fekete játékosok lehetőségeit. Ha nem is ez volt a szándékolt hatás, de a végeredmény igen: az NBA már nem a fehérek kiváltságos területe volt” – fogalmazott a The Athleticnek adott interjújában a szerző. Mondjuk Chamberlain addigra már sztárrá vált a ligában, a pontrekord is az övé volt 78-cal, ahogyan már mögötte volt az a megismételhetetlennek tűnő sorozat is, hogy egymást követő öt (!) estén pályára lépve, összesen 250 játékperc alatt sorrendben 62, 54, 53, 44 és 62 pontot termeljen. De a száz pont olyan lélektani határ volt, amely mindenki számára elérhetetlennek tűnt a triplát még nem ismerő világban.

Aztán a zsákolókirály beleállt. És bár Eddie Donovan, a Knicks edzője utóbb „bohózatnak” minősítette a találkozót, csak eljutott százig. A félidőben 41 pontnál járt, a folytatásban a közönség az „Adjátok oda Wiltnek” és a „Százat neki!” rigmusokkal egyre többször és egyre hangosabban fejezte ki az óhaját, ami 46 másodperccel a vége előtt valóra is vált. Stílszerűen egy gyűrűbe húzott labdával. A mérkőzés a pályára tóduló nézők miatt egy időre félbeszakadt, Wilt Chamberlain pedig – mint utóbb kiderült – ott és akkor halhatatlan lett. Még akkor is, ha később bevallotta, nem lehetett igazán büszke magára.
„A százpontos mérkőzés nekem sohasem lesz olyan fontos, mint másoknak. Valahol szégyellem magam miatta. Amikor elértem a nyolcvan pontot, én is elkezdtem erőltetni a százat, ami tönkretette a játékot. Olyan dobásokat vállaltam, amilyeneket normális esetben sohasem. Nem volt gördülékeny a játékom. Hatvanhárom dobás? Ha a játszótéren ennyit vállalsz, senki sem akar többé a csapatában látni…” – nyilatkozta évekkel később. Az „erőltetés” a mezőnydobási kísérletek számán érződött, hiszen amíg az első két negyedben csak 14, illetve 12 kísérlete volt, a folytatásban 16 és 21. Csak hogy legyen hova tenni a 63 kísérletet: a Basketball-Reference szakportál kimutatása szerint az elmúlt három évtizedben mindössze 22 olyan mérkőzés volt, amelyen valaki legalább 40 dobást emelt rá, de 50-ig csak Bryant jutott el egyszer, 2016-ban a Utah ellen. A 81 pontos karriercsúcsát 48-ból hozta össze, igaz, akkor már bőven a hárompontosok világát éltük. Európában pedig Németh István egykori válogatott kosaras szerint minden olyan dobásszám elképesztő, ami 20 felett van…

Nos, Chamberlainnek a rengeteg mezőnydobás mellett még 32 büntető is jutott arra napra, a nagy csoda az, hogy 28-at bedobott. „Én vagyok a világ legrosszabb büntetőzője. A mai 87.5 százalékom azt mutatja, mindenkinek lehet szerencséje. Még az igazán gyenge kosarasoknak is összejöhet egy-egy fantasztikus mérkőzés” – mondta akkor a találkozót követően. Miheztartás végett: a hatvanas évek szupersztárja meccsenként átlagosan 11.4 büntetőből 51.1 százalékos karrierátlagot hozott össze.

Az olykor könnyű síppal befújt faultok láttán persze a New York-iak hőzöngtek, a Chamberlain őrizetére kirendelt Darrall Imhoff például oda is szólt a bíróknak, hogy „…oké, miért nem írjátok be neki a száz pontot, aztán húzunk haza a fenébe?!” Ettől még szépen szólt a síp, ami persze a végén, illetve manapság nem csupán szakmai, de etikai kérdéseket is felvetett, illetve felvet. Kell-e ennyire látványosan rámenni egy rekordra? Muszáj egy játékosnak száz pontot dobnia? Van-e olyan lélektani határ, amelyet egy „agyonverés” keretében nem illik átlépni? Mindenki által elfogadható választ erre természetesen nem lehet adni. A Knicks szerint megalázó volt a százas – na de a néző meg azért fizet, hogy attrakciót lásson. Az megvolt. Évtizedekkel később például Nicolas Batum elnézést kért, amiért dudaszós triplával ért el tripla duplát az NBA-ben, mert úgy érezte, azzal megalázta a San Antonio Spurs együttesét. Gyerekkoromból pedig arra emlékszem, hogy a Verebes-féle ETO talán Ózd elleni fellépésén a vendégek a hetedik vagy a nyolcadik gól után elkezdtek könyörögni Hannichéknak, hogy álljanak már le. Ők meg szóltak, hogy nem lehet (9–2 lett a vége), hiszen a Mágus alapvető edzői utasítása mindig is az volt, fogalmazzunk diplomatikusan, menni kell előre. Aki meg nem teljesít, az megnézheti magát – volt, hogy győztes meccs után is jött a pénzbüntetés, mert az utolsó fél órára leállt a csapat.

Persze simán lehet, hogy ez csak legenda. Ahogyan Chamberlain százasa is az, legalábbis a XXI. század gyermekei szerint, hiszen nincs róla videó. De higgyék el, az újságok tudósításai (még ha csak a 11–14. oldalon is hozták az országos lapok…) és a könyvek is elegendő bizonyítékkal szolgálnak.