Meglepetésfaktor – Deák Zsigmond publicisztikája

Egyik kedvenc íróm, Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitány című regényében olvasható az a jelenet, amikor a főszereplő, Fülig Jimmy a spanyol hajópincért, José Pombiót „alakítva” megleckézteti (magyarán csúnyán összeveri) a fedélzeten az izmait játszató maláj erőművészt. Fontos előzményként véletlenül habos tortát ejt az óriás fejére, mire az kapacitálni kezdi, hogy üsse meg. „»Na ütni! – sürgette a maláj. – Lesz meglepetés!” Csakugyan nagy meglepetést szerzett. Mert hogy valaki egyetlen pofontól valóságos szaltót csináljon, négy utast és több kisasztal málnaszörpöt felborítson, az igazán meglepő. A maláj orrán, száján, fülén dőlt a vér, és a jobb szemétől a szája széléig felrepedt a bőre. Így pihegett kissé elterülve, miközben a négy utas állandóan sürgette, hogy keljen fel róluk. Ezalatt José aludt egy keveset. Állva. Mint egy idős paripa. A maláj ordítva ugrott fel. „Nem számít! Te lenni balkezes! Én várni ütés jobbról.” José vállat vont. „Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani.«”

Nem hát, ez is az élet nagy igazsága, de a meglepetés ereje talán még nagyobb, és ezzel a sportpályákon is többször találkozunk, mint rendőrrel (kivéve a balhésabb futballderbiket). Mindez alapvetően akkor jutott eszembe, amikor hétfőn Marozsán Fábián a férfi teniszezők római salakpályás ATP-mestertornáján elagyabugyálta Carlos Alcarazt. A nemzetközi szaksajtó az év legmeglepőbb győzelmét emlegette, hiszen a háló egyik oldalán az élete első ATP-főtábláján szereplő, ranglista-135. ismeretlen magyar, a másikon a US Open-bajnok, négyszeres mestertornagyőztes, volt és leendő világelső spanyol klasszis állt. Ehhez képest Marozsán – akit, már elnézést, de nálunk, a szerkesztőségben híres női focista névrokona után néha Dzseniferként emlegetünk – két szettben felülkerekedett. „Nagyon meglepett, hihetetlen magas szinten játszott. (…) Megérdemelten nyert, és ha így folytatja, nem ez lesz az egyetlen meglepetés, amit szerez” – fogalmazott szimpatikusan a neves vesztes. Legutóbb negyven éve, 1983-ban Hamburgban verte meg magyar férfi teniszező, Taróczy Balázs az aktuális világelsőt, Ivan Lendlt. Ám ő akkor fixen top 50-es egyéni játékos volt évekig (a legjobbja a 12. hely), s összesen 65 próbálkozásból kilencszer múlt felül top 10-est. A jelenlegi legjobb magyar, Fucsovics Márton pedig 27 alkalomból kétszer, úgyhogy Marozsán egyből egyes mérlege elég jónak tűnik. Keddi szoros veresége Borna Corictól a felsoroltakat egyáltalán nem befolyásolja. Hogy is mondta Alcazar? „Ha így folytatja, nem ez lesz az egyetlen meglepetés, amit szerez…” Jobban belegondolva viszont épp ellenkezőleg, ha Marozsán tényleg így folytatja, egyre kevésbé lesz meglepetés a hasonló vitézkedése.

Hasonlóan emlékezetes volt a Ferencváros női kézilabdacsapatának bejutása a Bajnokok Ligája budapesti négyes döntőjébe a hazai hatgólos vereséget követően a metzi visszavágón aratott hétgólos sikerrel. Ráadásként döntetlen első félidő után, a szünet után sziporkázva. Jellemző, hogy a Fradi mestere, Elek Gábor így „magyarázta” a bravúrt: „Teljesen értetlenül állok a látottak előtt, próbálom felidézni az eseményeket. (…) Sok csodát megéltem már a Fradi kispadján, de ehhez foghatót, ráadásul idegenben, még nem.” Mindez azt eredményezte, hogy az FTC története során először került be a final fourba, az már más kérdés, hogy a bravúr után előre tervezetten bejelentett edzőváltás enyhén szólva elvette a győzelem ízét. Maradjunk annyiban, nem ártott volna egy variáció arra az esetre is, ha megszületik a valóban váratlan továbbjutás (mondjuk, elhalasztják Elek távozásának nyilvánosságra hozatalát), persze ez nem sportszakmai, hanem kommunikációs hiba volt. Az viszont szakmai felvetés, hogy a favorit franciák kiverése után automatikusan várható-e a zöld-fehérek további menetelése, elsőként majd a dán Esbjerg elleni elődöntőben. Ha engem kérdeznek, a Metzet verő teljesítménnyel a Fradi bárkivel pariban van, a papírforma viszont egyelőre a skandináv vendég mellett áll. A telt házas MVM Dome viszont a mieink mögött, úgyhogy maradjunk az Ausztria Lottó egykori szlogenjénél: minden lehetséges. Semmiképpen sem hagynám ki viszont a poént, amely szerint a Ferencváros elnöke, Kubatov Gábor azon május eleji bejelentését, hogy öt éven belül BL-győztes csapatot raknának össze, félreértették a lányok, azt hallva, hogy öt héten belül…

Sorolhatnánk még napestig a sportos meglepetéseket, a szívemhez igen közel áll például a magyar labdarúgó-válogatott tavalyi vitézkedése, amikor Nemzetek Ligája-mérkőzésen a pökhendi angolokat 4–0-ra kiütötte Wolverhamptonban, előtte meg itthon 1–0-ra verte meg a zárt kapus büntetés miatt harmincezer, örök élménnyel gazdagodó gyermek előtt. S persze a németeket Lipcsében Szalai Ádám csodagóljával! Ám egy kicsit eltávolodva a pályáktól, gondoljunk bele a meglepetés jelentésébe. Az értelmező szótár szerint: „Az a tény, hogy valakit meglepnek valamivel, illetve annak (lelki)állapota, aki meg van lepve; csodálkozáshoz hasonló lelkiállapot, amelyet valamely meglepő, váratlan vagy különös dolog, esemény okoz, idéz elő.” A sport kegyetlenségének is aposztrofálhatnánk, hogy bár ezek után sem elvárás mindig megverni Angliát vagy Németországot, mégsem lesz már soha akkora meglepetés, mint volt. Ugyanez vonatkozik Marozsánra, legfeljebb ha egy Grand Slam-tornán arat hasonló diadalokat, a Fradi női kézisei meg az emlegetett final fourban. Pontosabban az sem lesz nagyobb bravúr, mint az előbbiek, csak még kedvezőbb időpontban. Egyszerűen arról van szó, hogy az egyre jobb teljesítmény egyre kevésbé teszi lehetségessé a pozitív meglepetéseket, másképp megfogalmazva lassan, de biztosan fordul a kocka (az megint egy érdekes felvetés, pontosan hol és mikor), s már nem a győzelmen, hanem a vereségen csodálkozunk. Belegondoltak már, hogy kajak-kenusaink, úszóink, vívóink, birkózóink, vízipólósaink kapcsán milyen ritkán emlegetjük a szívet melengető meglepetést, bravúrt? Hát éppen azért, mert az az esetek zömében negatív felhangú, hiszen itt jellemzően a mieink a favoritok.

Van egy igen találó, a sportra is tökéletesen vonatkoztatható mondás, amely szerint a szerencse a siker azon faktora, amely taníthatatlan és tanulhatatlan. Nos, lényegéből adódóan a most taglalt meglepetésfaktorral is nehezen számolhatunk előre, egyik sem olyan, mint a sokfaktoros naptej, amelyet ha felkenünk a bőrünkre, tuti biztosan megvéd a leégéstől. A metaforánál maradva épp az ellenfél ég le, de hogy mikor, azt nem tudhatjuk. Az tehát a teendő, hogy versenyzőink képesek legyenek testben-lélekben a bravúrra, legalább annyira, mint Fülig Jimmy a balkezes pofonra a maláj erőművész ellen a Honolulu Star óceánjáró fedélzetén. Hiszen ott is folytatódott a történet, már nem a bravúr, hanem a papírforma jegyében: „José egyet csavart a nyakon, egyet emelt térdével a gyomron, amitől a bennszülött messze repült és akkorát zuhant, roppant testének teljes hosszában, hogy a hajó beleremegett. Valamennyi szemlélő önkéntelen tapsba tört ki. A malájt, mint ledöfött bikát az arénából, a lábainál fogva kihurcolták a porondról. José, mint egy fáradt hegedűművész, könnyed mosollyal hajlongott, szorongatta a saját kezét, csókokat hintett, de véletlenül nekihátrált a büfének, amely állványostól felborult, és a társaság felét lefröcskölte jeges italokkal.”

Az utóbbi természetesen nem kötelező műsorszám, viszont szintén váratlan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!