Bayern-helyzet: Ich habe fertig – Moncz Attila publicisztikája

Minden idők egyik legnagyobb hatású Bayern München-sajtótájékoztatóját 25 évvel ezelőtt tartotta Giovanni Trapattoni, a csapat akkori vezetőedzője. Nettó 210 másodperces üvöltés, a „Struunz” vagy az „Ich habe fertig” szókapcsolat világhírűvé tétele, illetve olyan egyoldalú interakció bemutatása, amilyenre, bevallom, előtte és utána sem emlékszem, hogy láttam-hallottam volna. Pedig a műfaj több klasszikusát volt szerencsém végighallgatni José Mourinhótól Jürgen Kloppig. Noha helytelen nyelvtanilag, az „Ich habe fertig” azóta bekerült a német köznyelvbe, és mindenki – főleg futballkörökben – bátran használja az „elegem van”, illetve a „tele a hócipőm” fogalom helyettesítésére.

Ez csak annak kapcsán jutott eszembe, hogy az elmúlt napokban sok Bayern-szurkoló vélekedhet így a csapatáról az ott zajló események kapcsán. Mert azokat az értékeket, amelyek miatt ezt a klubot adott esetben még az esküdt ellenségek is képesek voltak tisztelni, mostanság sikerült a sárba tiporni. És a biztonság kedvéért még meg is fordulni rajtuk néhányszor, nehogy bárkinek is eszébe jusson kételkedni a lépések valódiságában. Persze tudom, hajdan itt működött Hollywood kihelyezett európai „tagozata”, akadt itt játékosok által megpuccsolt edző (Lóránt Gyula például), az elnöki szék, börtön, elnöki szék útvonalat bejáró fővezér (Uli Hoeness, ugyebár), de az egyenes beszéd, illetve a sportszakmai szempontból erkölcsi-emberi korrektség ritkán hiányzott. Úgy három héttel ezelőttig.

Julian Nagelsmann vezetőedző kirúgása elég jól meghatározható pillanata lehetne a jelen válságának origójához – ha nálam az nem már a jéghegy csúcsát jelentené. Azt gondolom, aki nem érti meg minden idők egyik legsikeresebb Bayern München-edzőjét (a 2020-ban hatból hat trófeát – ennél többet német csapat nem szerezhet egy idényen belül… – nyerő Hansi Flicket), majd ugyanezen problémával szembesül a fiatal német edzőgeneráció legtehetségesebb tagjával kapcsolatban is, és mindkét esetben az elüldözést/kirúgást találja meg kiútként, az az egyébként zseniális Thomas Tuchellel sem jön ki hosszú távon. Ha pedig az ő „mindenhez is értek” attitűdjéhez még bólogató Jánosokat is talál a felettesei között, akkor nagy a baj. Márpedig Hasan Salihamidzic sport­igazgató véghez vitte „mestertervét”, Oliver Kahn nagyfőnökben meg partnerre talált.  

Talán ebből is érződik, nálam nem Tuchel a hibás azért, mert a március közepén még triplázásról álmodó Bayern München ma már reálisan csak a Bundesliga aranyára gondolhat. A Német Kupa a Freiburg elleni vereség miatt elúszott, a 0–3-at követően a Manchester City elleni BL-továbbjutáshoz pedig körülbelül akkora csoda kellene, mint, mondjuk, a Kisvárda idei magyar bajnoki címéhez. Ha Nagelsmann el is rontott sok mindent 21 hónap alatt (nincsenek kétségeim, akadnak ilyenek, így például a tavalyi, Villarreal elleni BL-búcsú, a Dortmunddal szemben az idén elherdált kilencpontos előny, a Manuel Neuerral való viszonya vagy Sadio Mané beépítése), azt Tuchel és a Lőw Zsoltot is magába foglaló stábja 21 nap alatt képtelen korrigálni. Lehet zsonglőrködni azzal, hogy ő tíz nap alatt veszített annyi meccset, mint Nagelsmann öt és fél hónap alatt, de ez nem lenne elegáns. Ennyi idő alatt lehetetlenség csodát tenni, tüzet oltani meg ugyebár nem kellett, hiszen a kinevezésekor a Bayern BL-negyeddöntős (nyolcból nyolc győzelemmel!), ahogyan a Német Kupában is ott volt a nyolc között, a Bundesligában pedig csak hajszállal szorult a Dortmund mögé a tabellán.

„Veszélyben éreztük a céljainkat” – indokolta meg a sport1.de weblap szerint a klub történetének legkevésbé elfogadható edzőváltását Kahn, míg Salihamidzic ezt annyival toldotta meg, hogy „…a Bayern érdekeinek legjobban megfelelő döntést hoztuk meg”. Ha a Bayern érdekeinek legjobban megfelelő döntés az volt, hogy legyen egy elbizonytalanodott, csalódott, ritmusát vesztő csapat, akkor kiváló munkát végeztek, ez ugyanis jelenleg pipa. A City elleni mérkőzést lehet szépíteni, de amikor a BL-ben korábban a Barcelona, az Internazionale és a PSG ellen rendre „rolózó” védelem minden tagja legalább egy szarvashibát elkövet, azt nem lehet csak a rossz formára fogni. Ott nincs rend a fejekben, ahogyan szerintem a vezetőkében sincs, hiszen legkésőbb az edzőcserével az ő fejükben a mostani idény bekerült az „eltékozolt” feliratú mappába. Mert különben miért nem lehetett megvárni a menesztéssel az évad a végét? Ők a szekundát azelőtt kiosztották az addig mindenben legalább négyesre (a Bundesliga akkori második helye miatt a szigor a részemről) álló, a legfontosabb vizsgákra készülő Nagelsmann-nak. Alighanem csak azért, mert Salihamidzic kedvence, Tuchel elérhetőnek tűnt, de erről a Chelsea, a Tottenham és talán a Real Madrid is tudott. Hosszú távú, ötéves, méregdrága (úgy 20 millió euró volt/lett a lelépési díja, a fizetését pedig most is folyósítani kell!) projektről nem egészen két esztendő után véleményt mondtak, nem utolsósorban emberi gyarlóságból, a kedvenc kiszemelt elvesztésétől való félelem miatt.

Abban bíztak, hogy Tuchel érkezése energiákat szabadít fel. Mondjuk ebben Sadio Mané esetében abszolút nem tévedtek, hiszen az elmúlt több mint négy hónapban amúgy is parádés balhélista (Neuer lábtöréssel végződő sítúrája, illetve Serge Gnabry párizsi divathetes kiruccanása megvan?) Manchesterben neki köszönhetően bővült. Ha már a pályán a repülőrajt (négy tétmeccs, négy gól) óta inkább csak önmagát kereső szenegáli futballistaként nem alkotott maradandót, legalább bokszolóként megtette, és bemosott egyet Leroy Sanénak. Aki a csapattársa. A példaképnek (nem én mondom, hanem Salihamidzic) is szerződtetett Mané korábban a csapat előtt már összebalhézott a korábbi vezetőedzővel, most viszont minden határt átlépett. Emberileg is, sportszakmailag is.

Nyilván a büntetés mértékének meghatározása borzalmasan nehéz (a keretből átmenetileg kizárták, nem közölt összegre megbüntették), részben, mert mekkora az a pénzmennyiség, amelynek kifizetése gondot okoz egy bruttóban évi 20 millió euró felett kereső játékosnak? De főleg azért, mert az a sportigazgató (is) dönt erről, aki Manét a saját „Königtransfereként”, királyi igazolásaként definiálta. Az összeg túl magasra srófolásával, ne adj’ Isten, Mané kirúgásával valahol a saját hibáját is beismerné, ami részben emberi (bár szerintem ez a pofon nem következhetett a szenegáli pedigréjéből), részben meg szakmai. Mert aki Sadio Manét szánja Robert Lewandowski utódának, azt nehéz hozzáértéssel vádolni. De túl sok szélsőre sem volt szüksége a Bayernnek, figyelembe véve a posztokon szóba jöhetők (Gnabry, Sané, Kingsley Coman, illetve alkalmanként Thomas Müller és Jamal Musiala) névsorát. Center viszont nagyon kellett volna, de történetesen nem érkezett, a vezérek óriási szerencséje (vagy higgyük azt, jövőbe látása, esetleg Nagelsmann zsenije?), hogy a cserecsatár Eric Maxim Choupo-Moting 34 évesen élete évadát futja. De a téli nagy fogás, Joao Cancelo sem „tigris” egyelőre, a két előre sztárolt szerzeménynek összesen 31 perc jutott Manchesterben, a 2022–2023-as idény eddigi talán legfontosabb mérkőzésén.

Természetesen Salihamidzicnak megvannak a maga érdemei (legalább plusz kettő zseniális Lewandowski-évad köszönhető neki, hogy csak a legnagyobbat említsem), de azért az őszinte tükörbe nézést, a megfelelő következtetések levonását nagyon hiányolom tőle. Látszatintézkedés, hogy a City elleni bukás utáni első büntetést a negyedik bírónál egyébként tényleg sokat reklamáló Marco Neppe, a keret összeállításáért felelős vezető kapja azzal, hogy többé nem ülhet le a kispadra. Neki egy főnöke van, Salihamidzic, aki nem engedte, hogy Flick, majd Nagelsmann például vétójogot kapjon az átigazolásoknál. Az őszinte, sőt, olykor brutálisan őszinte kommunikáció sokkal inkább méltó a Bayern München múltjához, mint a jelen megszépítése vagy a felelősségi körök tologatása. Különben 11 év elteltével újra jöhet egy trófea nélküli idény a Säbener Strassén.