Elegancia, stílus , sárm és az a jellegzetes bajusz

Ivott, verekedett, féktelenül bulizott, szenvedélyesen szeretett, és közben egy ország rajongott érte. Ki volt Ő?, Korának legismertebb és legkedveltebb magyar színésze, kinek életútja kétségkívül talán az egyik leginkább sorsfordulókban bővelkedő az ismert magyar színészek között. Ő volt A JÁVOR. A nép, a nemzet s nem utolsó sorban minden Nő álma: a JÁVOR PÁL.

Emlékszem még én is, mennyiszer hallhattam kisgyermekként a nagyitól, azokat a már-már szinte óda szerű mondatokat Róla, ha meghallhattuk jellegzetes hangját vagy a tv-ben vagy a rádióban.  Ki ne ismerné a Hyppolit a lakáj, a Gül Baba vagy a Sok hűhó Emmiért filmeket és a csodásan eljátszott szerepeket??

Jávor Pál, eredeti nevén Jermann Pál Gusztáv népszerűségét kezdetben jó megjelenésének, tucatfilmekben eljátszott erős karakterű figuráinak köszönhette. Később ismerték fel drámai tehetségét, mély jellemábrázoló képességét, de ezért meg kellett küzdenie. És mint a legtöbbször, sajnos itt is ennek a sikernek később hatalmas ára volt.

Miben rejlett a JÁVOR féle varázs, ezt talán egy 1987-es újságcikk tükrözi jól számunkra, mely így szól: ”  A közönség tökéletes kiszolgálást kapott. Azt kapta, amit akart: ideálképet és vágyteljesülést. Akár grófot, akár mezei gazdát játszott Jávor Pál, a ruhája tökéletes szabású volt, csizmája fényes, autója és bajsza elegáns, ő maga snájdig, a legszebb nőkkel csókolózott, sokat énekelt, és akár búsongva, akár szilajul, mindig példás szakértelemmel cigányozott” – írta róla Lukácsy Sándor (Filmvilág, 1987/10 .  Azt pedig, hogy ez a varázs még ma is életszerű és vágyott, mi sem tükrözi jobban, minthogy kedvencünk az Újságmúzeum, a régi korok és storyk ismerője egy igen szívhez szóló írással emlékezett meg az idén 61 éve elhunyt színészlegendáról.

Levél Jávor Pálnak!

Képzelje, az idősebbek még mai is mesélnek önről, de szinte minden családban volt egy nagymama, aki felsóhajtott a vasárnapi ebéd közben és csak annyit mondott: ha tudnátok, milyen fess férfi volt Jávor Pál…

Az volt és sármos minden pillanatban. Ön egy olyan korban volt bálvány, amikor még volt stílus az öltözködésben, amikor az udvariasság nem kegy volt, hanem természetes és amikor még teljesítmény kellett az ismertséghez, nem pedig csak a nézettség. Emlékszem, az én anyai nagypapám is Jávor-bajuszt viselt, jól is állt neki, talán éppen ezért szeretett bele a nagymamám. Sajnos már a nagypapám sem él.
Önt a tenyerén kellett volna hordoznia az országnak, ehhez képest sorra kapta a mélyütéseket. Igen, már megint a politika. Az I. világháború őrülete még gyerekként érte, tizenkét éves volt, mikor megölték Szarajevóban a trónörököst. Gyerek volt s nem értette mi folyik a világban. Azt is nehezen viselte, mikor egyszer csak a szülővárosa, Arad, bár a helyén maradt, 1920-ban román város lett. Talán ezért is gondolta úgy, hogy mindent maga mögött hagy és Dániába költözik. Vagy máshová, csak el onnan!
Aztán Budapesten leparancsolták a vonatról és hónapokat aludt vagy a Keleti vagy a Nyugati pályaudvaron. Aztán híres színész lett, ünnepelt híresség, nem túlzás, az első igazi filmcsillag Magyarországon. A fiatal lányok az autogramkártyáival aludtak, vagy inkább forgolódtak álmukban, ha pedig feltűnt valamelyik elegáns pesti étteremben, a cigányzenészek már tudták, hosszú műszak lesz, mert imádta a zenét, a bort, a mulatozást.
De ez a korszak sem tartott sokáig.
Nem kertelt, ha megkérdezték a véleményét. Elítélte a II. világháborút, az értelmetlen gyilkosságokat, várható volt, hogy a német megszállás után előveszik. Az egyik nap még a vállát lapogatták a budapesti kávéházakban, utána kis híján a veséjét ütötték le a sopronkőhidai börtönben.
Önt a tenyerén kellett volna hordoznia az országnak, ehhez képest a II. világháború után sem volt maradása, így inkább disszidált az imádott feleségével. Részben a szörnyű emlékek miatt, részben pedig azért, mert az új világban mindent irtottak ami a Horthy-rendszerre emlékeztette az embereket.
Így kötött ki Amerikában, ahol azt sem tudták ki az a Jávor, ráadásul angolul sem beszélt jól, várható volt, hogy folytatódnak a szenvedései. Mert hát milyen világ az ahol egy Jávor Pál szállodaportásként hajolgat a vendégek előtt, ahelyett, hogy a színpadon hajolna meg, miközben zúg a vastaps.
Tudom, hogy az is fájt önnek, hogy a félresikerült amerikai élete hallatán itthon bántó megjegyzéseket kapott. Hazaárulónak nevezték, meg azon gúnyolódtak, hogy már nem is annyira hetyke a bajusza, mint évekkel korábban.
Aljas. Talán ebbe is betegedett bele, s talán sosem tért volna haza, ha 1956 után nem lett volna ez az érdeke a pártnak. De érdeke volt, ezért is szorgalmazták, ideje, hogy hazatérjen a félresikerült amerikai élet után.
Önt a tenyerén kellett volna hordoznia az országnak, ehhez képest, mikor 1957 novemberében ismét magyar földre lépett, a Nemzeti Színházba nem tehette be a lábát, egyszerűen nem vették vissza. A nyilasok félholtra verték, leköpdösték a cellájában, a kommunisták finomabb módszerrel gyilkolták. Hiszen ha visszatérhet a Nemzetibe, az utolsó éveiben biztosan érzett volna valamiféle elégtételt. Helyette csak a Jókai Színházban léphetett fel, ám az évtizedes gyötrelmek, fájdalmak megtették a hatásukat.
A lelke után a teste is beteg lett.
A Nemzeti Színház helyett a János kórház lett a második otthona. A fél ország tudta, hogy nagyon beteg, a közelállók pedig azt is, menthetetlen. Ezért volt különösen cinikus, hogy ekkor már a Nemzetiben is azt mondták, ha felépül, mégis visszatérhet. Ezt mondták, mert sejtették, soha nem épül fel többé…
Önt a tenyerén kellett volna hordoznia az országnak, ehhez képest az ezüstlakodalmát a kórházban tartotta a feleségével. Felkelni is alig maradt ereje. A fiatal lányok már elfelejtették, az idősebb ápolónők pedig csak a fejüket csóválták. Szörnyű, pedig mennyire fess, sármos férfi volt ez a Jávor. Szépen lassan ölték meg a rendszerek. Pedig mennyi filmben játszhatott volna még. Mennyi filmen lehetett volna főszereplő.
Fájdalmas lett a vége. Aki ott volt, könnyes szemmel mesélte, mikor az utolsó alkalommal a János kórház kertjében hallgathatta a cigányzenét. Ott ült a parkban, lesoványodva, megőszülve, fáradtan, de a hangja egy pillanatra a régi volt. Öblös, tele élettel. Aztán feltámogatták a kórterembe és nem sokkal később örökre elaludt. Hatvanegy éve történt mindez. Azóta hiányzik. Sajnos már a nagymamákból is egyre kevesebb él, így egyre kevesebb vasárnapi ebédnél kerül szóba.
Engedelmével, – ha meg nem sértem – lenne egy személyes kérésem, így a levél végén. Ha találkozik ott fent a nagypapámmal, szorítsa meg a kezét helyettem is. Biztosan ő is ott van a magasban, hiszen jó ember volt.
Mint ön, akit tenyerén kellett volna hordoznia az országnak, helyette inkább tönkretette.
Nyugodj békében, Jávor Pál!

Forrás: újságmúzeum

képek: internet