A világ most se fog megbocsátani Izraelnek

Első ránézésre elég merésznek tűnik azt állítani, hogy hasonlóság lenne Izrael 2005-ös gázai kivonulása és a mostani ciszjordániai annexiós tervek között. A The Jerusalem Post munkatársa mégis párhuzamot vont a két esemény között.

Mint Herb Keinon megjegyzi: a kivonulás és az annektálás merőben más lépéseknek tűnnek, miután az első esetben egy állam elhagy egy területet, a másikban pedig kinyilvánítja azt a szándékát, hogy örökre ott akar maradni. Az újságíró szerint azonban vannak megdöbbentő hasonlóságok aközött, ahogy Izrael 2005-ben egyoldalúan kivonult a többségében palesztinok lakta Gázai övezetből, és ahogy manapság a Jordán folyó nyugati partján egyes zsidó települések annexióját tervezi.

Csak felelevenítésként: akkoriban mintegy nyolcezer zsidó „telepes” lakott Gázában, akik fejlett mezőgazdasági tevékenységet végeztek, és akiket az izraeli hadsereg védett éjjel-nappal. Végül Ariel Saron akkori kormányfő kezdeményezésére a telepeseket kihozták a területről – többeket erőszakkal.

Ezt egyébként inkább „leválásnak”, „lekapcsolódásnak”, mint kivonulásnak lehetne fordítani a héberből és az angolból.

Keinon szerint a két intézkedés között a legszembetűnőbb párhuzam az, hogy Izrael – bár amerikai támogatással – mindkettőt egyoldalúan hajtotta, illetve hajtja végre. Mindkét esetben úgy értékelte ugyanis az izraeli kormány, hogy inkább kezébe veszi és maga alakítja a politikai-biztonsági realitást, mintsem hogy a palesztin tárgyalási pozíció túszává váljon. Mindkét esetben arra a következtésre jutott ugyanis Izrael, hogy nincs kivel tárgyalni a másik oldalon.

2000-ben a palesztinok Camp David-ben elutasították Ehud Barak akkori izraeli kormányfő nagyvonalú békeajánlatát, sőt a palesztinok rázúdították a zsidó államra a második intifádát, ez volt Saron döntésének az előzménye. Netanjahu pedig hiába ajánlott tárgyalásokat Mahmúd Abbász palesztin elnöknek még az Obama-érában.

A 2005-ös gázai kivonulás háttere, érthetően:

Mint Keinon rámutat, mind Saron, mind Netanjahu kihagyta azonban a számításból, hogy Izrael nem tudja kontrollálni a másik fél válaszát. A 2005-ös intézkedés után nem sokkal a Hamász palesztin terrorszervezet erőszakkal átvette a hatalmat Gázában a mérsékeltebbnek tartott Fatah frakciótól.

Azóta rendszeresek a rakétatámadások Izrael ellen. A zsidó állam az elmúlt években ezért több terrorellenes háborút is indított az övezet ellen. Erre a realitásra valószínűleg nem számított a néhai Saron, Netanjahunak viszont gondolnia kell arra, hogy az események veszélyes dinamikáját válthatja ki az annexió.

A The Jerusalem Post munkatársa arra is emlékeztet, hogy bár a gázai kivonulást ifjabb George Bush akkori amerikai elnök támogatásáról biztosította, az füstté vált, amikor Barack Obama lett a Fehér Ház lakója, akinek egyik fő célja az volt, hogy leállítsa az izraeli telepes-tevékenységet Júdeában és Szamáriában. Netanjahu számára ez is fontos tanulság lehet, főleg annak tükrében, hogy a novemberi elnökválasztáson akár a demokrata Joe Biden is nyerhet.

Keinon arra is figyelmeztet, hogy bár a gázai kivonulásnak viszonylag nagy volt a társadalmi támogatottsága Izraelben, de amikor a maga az aktus lezajlott, és a televíziók élőben közvetítették, amint zsidó katonák erőszakkal hozták ki a szintén zsidó telepeseket az övezetből, az rendkívül megosztotta az izraeli társadalmat.

A drámai képek igazi traumát okoztak. Valószínűleg most is kell majd hasonlóra számítani, főleg ha a palesztinok erőszakkal válaszolnak az annektálásra, Jordánia esetleg megszakítja a biztonsági együttműködést a zsidó állammal, és az Öböl-menti arab államok is felfüggeszthetik az elmúlt években bimbózásnak indult kapcsolatokat, az EU pedig szankciókat vezethet be Izrael ellen.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük