Tömegvonzás és -oszlatás – Deák Zsigmond publicisztikája

Mi történik, ha egy erősebb futballcsapat találkozik egy gyengébbel? Tízből kilencszer megveri, esetleg csak hétszer két döntetlen és egy szoros vereség mellett, az össz­képet tekintve teljesen mellékes. Ám ha utóbbi eredményvariánsok valamelyike egy párharcba zsúfolódik bele, máris megvan a meglepetés, avagy bravúr, nézőpont kérdése. Ennek hiányában a papírforma valósul meg, az élet megy tovább, „oszoljanak, nincs is itt semmi látnivaló”, ahogy a Csupasz pisztoly című amerikai filmvígjátékban harsogja a rendőr megafonból az ijedt idős pár arcába.

A Ferencváros és a Tobol Kosztanaj Bajnokok Ligája-selejtezője kapcsán csak utóbbi, az érdeklődés mértéke „sántít” a metaforánkban, hiszen Frank Drebin felügyelő ikszedik ámokfutásával ellentétben most valóban sokan voltak kíváncsiak az összecsapásokra. A kazahsztáni odavágón egyenesen nézőcsúcs született, hiszen 8420-an korábban sosem zsúfolódtak be az Ortalik Stadionba. A helyi források a kedvezményes árú jegyekre, a magyar vendéggárda hírnevére (bizony, nem mi mondtuk, de úgy tűnik, a sorozatban három BL- és/vagy Európa-ligás csoportkör igenis jelent valamit…), illetve orosz edzője, Sztanyiszlav Csercseszov ottani ismertségére, népszerűségére vezették vissza a szokatlan „tömegvonzást”. A meccs maga viszont nem került be a sportág aranyalbumába, helyzet alig, látványosság csak nyomokban, a hazaiak Manchester Unitedet is megjáró 35 éves szerb veteránja, Zoran Tosics úgy lett a mezőny legjobbja, hogy semmilyen veszélyt sem jelentett a Fradi kapujára. S nem azért, mert a másik hálót őrizte…

Ez a tény nyilván inkább a jobb csapat, tehát az FTC kritikája, hiszen a kosztanaji gyepen vajmi kevés nyoma mutatkozott a majdnem négyszeres értékkülönbségnek (a Fradi kerete a mértékadó Transfermarkt szakhonlap szerint 42.8, a Tobolé 11.13 millió eurós), a nagyobb nemzetközi tapasztalatnak. A budapesti visszavágó előtt természetesen felesleges lett volna teljes erőből kongatni a vészharangokat, az idény első tétmérkőzésének visszafogott teljesítménye ellenére a 0–0-s eredmény szolid bizakodásra adott okot. Így gondolták a „tábor” tagjai is, hiszen a kezdő selejtezőforduló és az ismeretlen rivális ellenére mintegy 18 ezren jelentek meg az így szinte teljesen megtelő Groupama Arénában kiszurkolni a ferencvárosi továbbjutást. Franck Boli, a zöld-fehérek elefántcsontparti csatára viszonylag racionális célt vázolt fel a Nemzeti Sportnak adott interjújában: „Nem számít, hogyan, de nyernünk kell. Ezúttal tényleg csak az eredmény számít!”

Nem tudom, annak idején Albert Flórián, a Fradi első, 1963-as BEK-/BL-góljának szerzője valaha nyilatkozott-e hasonlót, s őszintén szólva a 25. találat gazdája, Nyilasi Tibor vagy az ötvenediké, Lisztes Krisztián is szívesen szolgálta ki a publikumot, mintsem hogy „a cél szentesíti az eszközt” jegyében rúgta volna a labdát. Mondjuk, az egyik legfontosabb elvárás épp a szórakoztatás volt a különböző korszakok fent említett ferencvárosi legendáitól, nemcsak az eredményesség, sőt nekik a külső nyomás mellett legalább annyira belső késztetésük volt megfelelni ennek az igénynek. Egyebek között ezért váltak mindhárman nemzetközi klasszisokká, amit az aranylabdás Albert a válogatott mellett az akkor még világszínvonalú NB I-ben, az ezüstcipős Nyilasi a Fradi mellett az Austria Wien­ben, Lisztes pedig az elitbajnokságnak számító német Bundesliga élcsapataiban, a VfB Stuttgartban és a Werder Bremenben egyaránt bizonyított.

Boli legendának egyelőre nehezen nevezhető, s a jelek szerint egy racionálisabb kor racionálisabb játékosa elődeinél, viszont az övé a 75. fradista BL-gól, s a kerek századikra szintén esélye nyílt épp a Tobol ellen. S ki tudna azzal a kijelentéssel vitatkozni, hogy a cél újabb eléréséhez nem driblizni kell, hanem továbbjutni? Akár négy párharcon át, gólok nélkül, pusztán tizenegyesekkel egészen a csoportkörig… Szerencsére nem egészen így történt, mert noha Boli ezúttal eredménytelen maradt, és a második félidő derekán lecserélték, a továbbjutás már az első húsz percben eldőlt. A legutóbbi BL-sorozatban a Real Madridot is legyőző moldovai Sheriff Tiraspoltól igazolt mali csatár, Adama Traoré hamar duplázott, megszerezve a 100. és 101. ferencvárosi találatot is a legerősebb európai kupában, majd adott egy gólpasszt Laidouninak, s ezzel az érdemi kérdésre gyors választ kaptunk. A kazahoktól szépítésre, majd a második félidőben egy lesgólra futotta, viszont a Boli helyett beálló cserecenter, Bassey szintén kettőt vágott; az 5–1 – jó az ilyet leírni – nagyjából reálisan mutatta a két fél közötti különbséget. Tosics ezúttal néhány szép csele ellenére nem sok vizet zavart, majd le is jött, a végén zúgott a „Ria, ria, Hungária!”, kár, hogy a mezőnyben nem hallhatta magyar játékos, ugyanis Dibusz kapus volt az egyetlen honfitárs a pályán. De hát az ilyesmi egyrészt világtendencia, másrészt az eredmény minősíti a döntést.

Az edzők megegyeztek abban, hogy a Ferencváros volt a BL első selejtezőkörének legerősebb csapata, majd ment mindenki az útjára, a Tobol az Európa-konferencialigába a gibraltári Lincoln Red Imps, a Fradi pedig a BL-ben maradva a pozsonyi Slovan ellen folytatja. Mondani sem kell, ennél pikánsabb közép-európai párosítás nemigen lehetséges: a kereken három évtizeddel ezelőtti, a pályán belül és kívül egyaránt zajló 1992-es verés, a frissen alakult, erejét és identitását kereső szlovák állam rendőreinek brutalitása külön történelmi „bájt” kölcsönöz a következő csatának. Már csak az a kérdés, mennyi látszik majd ebből a két következő szerdán a pesti és a pozsonyi stadionban, illetve a környékükön. Könnyű lenne rávágni, hogy reméljük, semmi, legfeljebb a fokozott biztonsági intézkedések, de én erősen bízom benne, akad valaki a Fradi vezetősége környékén, aki elmagyarázza a stáb és a gárda külföldi tagjainak, hogy miért lesz ezúttal a szokásosnál nagyobb a tét és a feszültség.

A drukkerek nyilván nem felejtenek, s ez így van jól, ha a reakció látványos élőkép és rigmusok, valamint a szokásosnál is fergetegesebb biztatás szintjén marad, s a tömegvonzás nem fordul át tömegoszlatásba. Mert abban biztosak lehetünk, hogy ha egy kazah kiscsapat szinte telt házat vonz a Groupama Arénába, akkor a Slovan ellen a reflektorokról is lógnak majd, valamint egy héttel később rengetegen mennek ki Pozsonyba is. A szlovákok már készülnek, próbálják az irányított jegyeladással előre szétválasztani a táborokat; reméljük, ezúttal nem a karhatalomé lesz a főszerep. A helyi média mindenesetre inkább aktuálpolitikai kon­textusban rúg bele előre a Fradiba: „Futballzsoldosok orosz vezetés alatt – ez a Ferencváros” – írja a Pravda. A lap neve azt jelenti, igazság, s onnan nézve, némi malíciával és rosszindulattal fűszerezve, ez valóban igaz is. De most soroljuk fel a földkerekség gyakorlatilag összes nagy futballklubját, majd vitatkozzunk azon, mennyire spanyol a Real Madrid, katalán a Barcelona, német a Bayern München vagy angol a Liverpool? Éppen amennyire magyar a Ferencváros: identitásában, történelmében, gyökereiben, szurkolói többségében, abban, amit kifejez. Nos, ezt kellene megértetni a „zsoldosainkkal”.

Egyébként pedig jómagam megelégednék azzal, ha megint megvalósulna a papírforma: az FTC kerete kétszer annyit ér, mint a 21.08 millió eurós Slované.