Jelképek harca – Csinta Samu publicisztikája

Kevés ország lehet a világon, amely annyira érzékenyen reagál a kisebbségi kérdésekre, mint Románia. Meglehetősen szelektív módon ugyan, ugyanakkor szinte kényszeresen hasonulva a nemzetközi trendhez, de azonnali reakcióra készen. Legtöbb esetben felületes, amolyan „guglis” ismeretanyaggal felvértezve, amiből aztán bőven adódnak mulatságos helyzetek is. Azazhogy mulatságosak lennének, ha nem esnének közelebb a tragikus szférához. Az „érzékenység” az élet majd’ minden területére érvényes, így a sportra is, sőt az utóbbi időben leginkább arra. Ezúttal még csak nem is az agyonkoptatott – ettől persze még megszokhatatlan – „Ki a magyarokkal az országból!” skandálásra szorítkozva, az utóbbi időben ugyanis a történet jelentős nemzetközi dimenziókat is kapott.
De haladjunk sorban! Alig csendesedett el kissé a Sepsi–Craiova-ügy – tudják, amikor a magyargyalázásért megszakított román futballbajnoki mérkőzés pontjait előbb a háromszékieknek ítélték, aztán újrajátszatták találkozót, és a Sepsi 4–0-s győzelmével egyfajta sorsszerű igazságtételt nyert a gyomorforgató történet –, máris újabb eset borzolta a kedélyeket. Megértéséhez alaposabb történelmi ismeretek lennének szükségesek, félreértéséhez viszont elegendő a magyarellenes fősodor néhány szlogenje.

Mi tagadás, a történelmi Magyarország-térkép UEFA-kálváriája önmagában kész káosz, kitűnő táptalaja mindenféle nemzeti színezetű felhorgadásnak. Anélkül, hogy terminológiai útvesztőkbe tévednénk, szögezzük le, hogy a jelkép Nagy-Magyarország megnevezését ellenfeleink akár a magyar szóhasználatból is átvehették. Mert kétségbevonhatatlan, hogy a térkép Magyarország történelme bizonyos szakaszának határvonalait rögzíti, de az is, hogy bizonyos időszakban a magyar állampolitika alapját képező revansizmus jelképeként is használták. A két „identitás” közötti választás nem nehéz, ha érdekorientált célok szolgálatába állítják.

A térkép ügyében napvilágot látó UEFA-állásfoglalás – ami igazából nem is látott napvilágot, az európai futballfórum egyszerűen nem látott különösebb elemeznivalót a szurkolói rekvizitum „terelő” szándékú feliratok nélküli használatában – majdnem akkora őrjöngést váltott ki a román nyilvánosságban, mint amekkora méreteket öltött a tiltás felvetődését követő magyar szurkolói protestálás. Kérdezve-kérdezetlenül szinte mindenki megszólalt, aki futballkérdésekben állandó ügyeletet teljesítő megmondóembernek számít. Természetesen kizárólag a jelkép revizionista dimenziójában. Ebben persze semmilyen kifogásolnivalónk sem lehet, hiszen az átlag magyar ember is azonnal megbukna a Nagy-Románia-álmok szövevényes történetének tárgyából. A groteszk ott kúszott be a képbe, amikor a sokszoros felszólítás nyomására a román szövetség azonnali állásfoglalást kért Nyonból, az UEFA svájci központjából, onnan meg amolyan „nem, nem, soha” típusú válasz érkezett, nyilván a Nagy-Magyarország-szimbólumok lelátói engedélyezésére vonatkoztatva.

Itt érkezett el az a pillanat, amikor épeszű emberben nem alakulhatott ki más kép, mint hogy valaki hazudik. A két, első látásra egymásnak homlokegyenest ellentmondó állítás ugyanis feloldhatatlannak tetszik. Illetve megfogalmazódott a gyanú, miszerint itt négykézlábas aggyal értelmezhetetlen esettel van dolgunk, amelyen a végletekig csemegéznek majd a jogászok. Közben zajlanak a válogatott mérkőzések, az egyik oldalon minden, „gyanús” körvonalakat formázó drapéria megjelenése hisztérikus reakciókat vált ki, a másikon meg büntetéstől, pályabetiltástól való rettegést. A Magyar Labdarúgó-szövetség némi fáziskéséssel igyekezett tisztázni, hogy ebben az esetben mit is engedélyez az „amit nem tiltanak, szabad” jogi értelmezés, ugyanakkor leszögezte – megítélésem szerint teljesen indokoltan –, hogy a román szövetség beavatkozása a kérdésbe illetéktelen és megalapozatlan. A kompetenciazavart nyugodtan írhatjuk a közvélemény iránti megfelelés kényszerének rovására.

A kisebbségi kérdés, a vélt vagy valós területi igények iránti érzékenység oda vezetett, hogy a magyar–észt felkészülési mérkőzésre önmagában érthetetlen módon román különtudósító is kíváncsi volt. A beszámolóban kevés szó esett a meccs­ről, az előzményeket figyelembe véve a vártnál jóval kevesebb a szurkolói szimbólumokról – egyetlen, minden trianonozást nélkülöző történelmi térképet sikerült lefotózni –, viszont a kolléga felfedezte Budapestet, a Puskás Arénát, az ottani hangulatot, a magyar és észt szurkolók közös csocsózását. Mindezt pontokba szedve, címben is kiemelve tárta az olvasó elé mint öt olyan tényt, amellyel a magyarok messze a románok előtt járnak a futballkultúra tekintetében.
Az objektív, jó szándékú megközelítés üdvözlendő, értékének további növeléséről pedig a két nappal később játszott Andorra–Románia Eb-selejtezőn történtek „gondoskodtak”. A hazaiak stadionjának lelátóján ugyanis a világ összes híradójába bekerülő román–román verekedés tört ki, fejük fölött ott tündökölt az „Együtt a trikolór alatt” felirat. Mint kiderült, igazából két szurkolói világnézet csapott össze: az egyik alakulat azt hangoztatja, hogy Koszovó Szerbia része, a másiknak viszont egy albán férfi is a tagja. Utóbbit verték meg, illetve az utóbbit akarták megvédeni, ha tetszenek tudni követni az eseményfolyamot. És mivel épp tíz esztendeje alapították meg ezt a jó nevű formációt, az ünnepi alkalomra való tekintettel „magyaroztak” is egy jóízűt. Ha Andorrában nem is volt jelen az UEFA vagy a FARE „szeme”, a bukaresti Románia–Fehéroroszország selejtezőn bizonyára igen, és mivel azon is a szurkolói repertoár elmaradhatatlan része volt a magyarellenesség, bizonyára célba ér az üzenet.
Rághatnánk a gittet a végletekig, és ebben megbízható „partnereink” a román szurkolók – bár a Spanyolországban élő, Andorrába átránduló honfitársaik túlnyomó része minősíthetetlen viselkedésükért kifütyülte őket –, de nem érdekünk unalomba fulladni. Újdonság bukkant fel viszont a fehéroroszok elleni meccsen: egy Nagy-Románia-térkép.

Benne a Prut és a Dnyeszter folyó, valamint a Duna-delta által határolt zóna, történelmi nevén Besszarábia. A jórészt a mai Moldovai Köztársasággal megegyező területet 1918. április 9-én – a gyulafehérvárihoz hasonló chisinaui népgyűlés határozatára hivatkozva – megszállta Románia, december 20-án annektálta, az állapotot pedig Versailles-ban megerősítették. De nem sokáig tartott, mert a Szovjetunió 1924-ben részlegesen, 1940-ben pedig teljes egészében bekebelezte. A Nagy-Románia-álom azonban sokakban máig él. Aki némi hasonlóságot vél felfedezni egy másik, környékbeli történelmi fordulattal, keveset téved.

Írjuk ezt az európai futball-lelátókon fel-felbukkanó események kapcsán, a 2024-es Európa-bajnoki selejtező rajtján. Úgy tetszhet, a kérdés kizárólag a román–magyar viszonyra szorítkozik, pedig korántsem. Dunának, Oltnak legfeljebb csak azért erősebb a hangja, mert ebben a térségben él a kontinens legnagyobb létszámú, teljes beolvadásra „alkalmatlan” kisebbsége. Egymás szomszédságában pedig két olyan ország, amelynek kimondva-kimondatlanul kívánalmai vannak egymással szemben. Kimondás és elhallgatás tekintetében egyaránt. A játékban pedig olyan nemzetközi szövetség a döntőbíró, amely egyrészt minimális empátiával, ugyanakkor esetenként kettős mércét alkalmazva próbálja elérni, hogy kitörjön a lelátói világbéke. Kicsit olyanformán, mint amikor „dr. Guglitól” várjuk egészségügyi problémáink azonosítását, sőt megoldását is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!