Harlan szelencéje – Csinta Samu publicisztikája

CSAK RÉSZBEN tudatmódosult állapotban, de itt és most felnyitom Pandóra szelencéjét. Nem elsőként, megtették előttem mások is, úgy tetszik azonban, hogy szinte kimeríthetetlen a legutóbbi vívó-világbajnokságon bekövetkező Harlan–Szmir­nova, mások szerint Ukrajna–Oroszország kardaffér valamennyi vonzata. A sok sportszakmai, erkölcsi, hagyományokkal kapcsolatos, sőt, geopolitikai-diplomáciai – és még ki tudja, hányféle? – megközelítésen túl engem most elsősorban az foglalkoztat, hogyan lehetne konszenzusos módon távol tartani a tengernyi emberáldozatot követelő háborút akár a sport világától. Illetve lehet-e, mert ha nem, áttételesen rá is lehetne csapni a rolót a sportra – amelynek drámáiba persze képletesen rengetegen, néhányan pedig ténylegesen is belehalnak.

A kizárt ukrán kardozó ott lehet a jövő évi olimpián

Vívó-vb: Olha Harlan nem fogott kezet orosz ellenfelével, kizárták – videó

Mivel az eset csaknem két hete történt, sokak emlékezetében be is temethette az ügyet a mindennapok hordaléka, szakmai követelmény hát felidézni, mi is történt július 27-én Milánóban. A vb női kard egyéni 64-es táblájának első fordulójában találkozott az olimpiai bajnok, hatszoros világbajnok és nyolcszoros Európa-bajnok ukrán Olha Harlan a semleges színekben versenyző orosz Anna Szmirnovával. Az ukrán győzelmét hozó mérkőzés végén az orosz kezet fogott volna ellenfelével, de az ukrán sportoló csak a kardját nyújtotta, hogy a két pengehegy összeérintésével tegyenek eleget a vívósport százötven éves szabályának, amely szerint a csörte kézfogással ér véget. Miután Szmirnova nem reagált a gesztusra, Harlan vállat vont és levonult, az orosz versenyző viszont nem „áramtalanította” magát. Ha megteszi, gyakorlatilag elismeri a vereségét, és ott a történet vége. Anna viszont hosszasan ácsorgott még mindig bekötve, aztán udvarias férfiak széket adtak alá, azon üldögélt egy ideig amolyan csehovi pozícióban. Egészen addig, míg cirka ötven perc múlva a zsűri jelezte, hogy képletesen felmutatta az időközben a csarnokot is elhagyó ukránnak a szabályszegésért járó, kizárást érő fekete lapot.

Innentől kezdve egymást követték a meghökkentőbbnél megdöbbentőbb kanyarok, amelyek máig címlapokon tartják a sztorit. A büntetés csak az aktuális versenyről való eltávolítást jelentette volna, ám a milánói vb egyik jelentős tétje az olimpiai kvótaszerzés volt, és mivel a fekete lap a csapatversenyből való automatikus kizárást is jelentett, Harlan kvótaszerzési esélyei minimálisra csökkentek. Ezt követte nem sokkal később a Nemzetközi Olimpiai Bizottság példátlan döntése: a fekete lappal sújtott vívónak indulási jogot ad a 2024-es párizsi olimpián, ha a hátralévő versenyeken esetleg nem sikerülne kivívnia a részvétel jogát.

A pozitív diszkrimináció intézményéről több alkalommal is kiderült, hogy hasznos találmány, sok esetben szolgáltatott igazságot különböző, elsősorban kisebbségi ügyekben, illetve adott jogi körülmények között ellehetetlenülő, ám erkölcsi szempontból mindenképpen korrigálásra szoruló helyzetekben. A korábbi sportérdemek előtti tisztelgés jeleként értelmezett „wild card” is elfogadott kategória, Harlan esetében mégis sokak szemöldöke felszaladt a hír hallatán. És nagyjából itt érkezünk el a probléma gyökeréhez: hová sorolhatók az ukrán–orosz háború sportvilágbeli lecsapódásai?

Mint ismeretes, egyes sportszövetségek eleve kizárják az agresszorként kategorizált Oroszország és Fehéroroszoroszág képviselőinek fellépését az általuk rendezett különböző versenyeken. Hasonló esetekben természetesen azonnal felvetődik az orosz és fehérorosz sportolók diszkriminálásának kérdése, ami ugyancsak aggályoskodásra ad okot, de gyakorlatilag megakadályozza az „agresszorokkal” való közvetlen szembesülést. A többség szempontjából nézve ez a kisebb járulékos kár, az elv alkalmazása azonban emberi sorsokat és jogokat egyaránt figyelmen kívül hagy. Hogy ez azért nincs teljesen rendben, arra talán maguk az ukránok is ráeszmélnek lassan, ezt jelzi például, hogy az ukrán sportminisztérium éppen a vívóbotrányt megelőzően, a párizsi rajt előtt száz nappal feloldotta sportolói számára a korábbi teljes tilalmat: versenyezhetnek orosz és fehérorosz sportolók ellen, amíg az utóbbiak semleges színekben indulnak, nem használják nyilvánosan hazájuk nemzeti szimbólumait, illetve nem támogatják nyilvános nyilatkozatban az orosz vagy a fehérorosz rezsimet. Ellenkező esetben a versenytől való visszalépést javasolják az ukrán sportolóknak.

A NOB felajánlása természetesen nagyfokú empátiáról tanúskodik, ugyanakkor nem enged szabadulni attól a gyanútól, hogy a nemzetközi sportszervezeteknek egyetlen életképes stratégiájuk van a háború által kiváltott helyzettel kapcsolatosan: hátha mihamarabb véget ér ez a pokol, azaz az élet megoldást kínál arra, amivel sem a nemzetközi jog, sem a társadalmi viszonyulások nem tudnak mit kezdeni. A jelenség természetesen jóval bonyolultabb, mint az erkölcsi szempontból egyöntetűen elutasított doppingvétség büntetéseként foganatosított kizárások, illetve semleges zászló alá való kényszerítések esete. A hasonló krí­zisek megoldására többnyire konszenzusos megoldással védekezik a sportvilág, akár egy vírus által megtámadott szervezet, erkölcsi meggondolásokból pedig minimális az enyhítést célzó háttérlobbizások eredményessége.

Az elmúlt csaknem nyolc évtizedben a világ jelentős része szerencsére elveszítette a háborús veszélyérzetét. Ezzel együtt értelemszerűen nincs a háborús helyzetek kezelését lehetővé tevő eszközkészlete sem. Az 1980-as és az 1984-es olimpiáról kényszerűen távol maradó sportolók két világhatalmi törekvés járulékos áldozatai voltak, egyéni emberi drámák, amelyeket azonban nem súlyosbítottak tényleges emberáldozatok, az ellenfelet ellenséggé átminősítő háborús pszichózis. Most viszont olyan világban találjuk magunkat, amelyben egy versenyen, mérkőzésen sokszor hiánycikk a sportszerűség, az ellenfél megbecsülése, a feléje nyújtott elismerő vagy elnézést kérő kéz. És ez a folyamat óhatatlanul túlzásokba, önkényeskedésekbe torkollhat, hiszen sok esetben fogalmunk sem lehet a szemben álló fél emberi elképzeléseiről.

Momentán ott tartunk, hogy Ukrajnában bélyeget bocsátanak ki Olha Harlan tiszteletére. Bár a jelenséget a keresleti piac is táplálja – az ukrán posta vezérigazgatója szerint a háború kezdete óta fellendült a bélyeggyűjtés az ukránok körében, az Ukrán Biztonsági Szolgálat tiszteletére kiadottat például 1.75 millió példányban nyomtatták ki –, nekem a Harlan-bélyeg inkább arról a pszichózisról árulkodik, hogy a vívó cselekedete hősi tettnek minősül. Ha ukrán lennék, talán magam is így vélekednék, így viszont inkább szomorúan szembesültem a hírrel, amely azt a félelmemet is táplálja, hogy az ukrán–orosz rivalizálás a sportpályákon is sokáig vérre menően megmarad. Persze hol van az a béke…?

A görög mitológia szerint egy nap Pandóra – igen, az, akire a bevezetőben utaltam – kíváncsiságból minden előzetes figyelmeztetés ellenére kinyitotta a Zeusztól kapott szelencét, és abból az összes elképzelhető csapás, betegség, bánat, szegénység, bűn az emberiségre szabadult. Az istenek által teremtett első földi, vagyis halandó nő ugyan ijedten csapta le a szelence fedelét, abban már csak a reménység szelleme maradt. Minden félelme ellenére Zeusz azonban nem büntette meg őt, a főisten előre tudta, hogy Pandóra képtelen lesz ellenállni a kíváncsiságának. Mi meg őrizgethetjük a reményt, hogy Párizs nem háborús, csonka, emberi-sportolói lelkeken nehezen gyógyuló sebeket ejtő olimpiaként vonul majd be a sporttörténelembe.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!