BelföldSport

A D-generáció – Szöllősi György jegyzete

Ha létezik a magyar szurkolóknak Détári-nemzedéke, vagyis olyan korcsoportja, amelynek tagjai a legszebb személyes futballemlékeiket a ma 60 esztendős szőke középpályásnak köszönhetik, akkor magamat feltétlenül idesorolom, s jó néhány barátomról tudom, hogy ők is magukat. Az első emlékem a magyar–brazilon fejelt gólja kilencéves koromból, a tévén keresztül. A bécsi lövőcselére, sajnos, nem emlékszem.

 
A magyar futball eddigi utolsó világklasszisa, Détári Lajos 60 éves

Annál inkább az 1988. április 27-én, 35 esztendeje játszott magyar–angol válogatott meccsre, amelyen Détári volt a mezőny legjobbja. Sohasem voltam válogatott meccsen azelőtt, sem a Népstadionban, és aznap sem lettem volna, hacsak nem romlik el a televíziónk. De elromlott, egyszerűen be sem lehetett kapcsolni, amikor a délutáni magyar–francia olimpiai selejtezőt, a magyar–angol előmeccsét szerette volna apám megnézni. Se kép, se hang. „Tudod, mit? Induljunk el a Népstadionba, a nagy meccsre még kiérünk” – mondta nekem, aki nemigen értettem, hogy most pontosan hova is megyünk és miért, ám amikor a jegyvásárlás után (emlékszem, 70 forint volt a belépő, és a csupán félházas aréna felső karéjába szólt) a metró és a Szoborpark felől érkezve, lépcsőnként, de mégis sokkszerű hatást gyakorolva rám, a szemem elé tárult a Népstadion, többé nem akartam már sehol máshol tölteni életem hátralévő részét. Ezt az érzést erősítette föl bennem Détári Lajos játéka, amellyel kapcsolatban – noha nem is lőtt gólt aznap, sőt gólpasszt sem adott a 0–0-ra végződő meccsen – most, a neten fellelhető összefoglalókat 35 év múltán visszanézve sem érzem túlzónak a zseniális jelzőt. Détári aznapi produkciója alkalmas volt arra, hogy a futball és az ő örök rajongójává tegyen másfél óra alatt.

Az csak most, utólag tudatosodik bennem, hogy az azokban a napokban 25 esztendős magyar klasszis éppen élete legjobb formájában volt. Egy hónap múlva lőtte a győztes szabadrúgásgólját a Német Kupa-döntőn (rendkívül büszkévé téve minket, akik itthon láthattuk a közvetítést) olyan idény megkoronázásaként, amely alapján őt választották a Bundesliga legjobb külföldi játékosának; amely után vitte volna a Juventus, s végül is rekordösszegért kelt el (lásd Thury Gábor kollégám címlapsztoriját); és amelyről Mezey György azt mondta, hogy ha utána a magyar játékos maradt volna az őt csúcsra járató ligában, jobb lett volna, mint a két évvel később világbajnok németek csapatkapitánya, Lothar Matthäus.

Utóbbi mindenesetre volt azóta a magyar válogatott szövetségi kapitánya, Détári, akiről sokkal inkább gondoltuk volna ezt egykor, sajnos nem. Hogy ez miért alakult így, annak fejtegetése nem erre a születésnapra illik, azt pedig hely hiányában nem részletezem, hogy milyen további szurkolói, majd újságírói pillanatot köszönhetek „Dömének” és mennyit. De a fentiek alapján tulajdonképpen egyszerű összefoglalni: az összeset. És nem csak én.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

NemzetiSport.hu