„Az emberiségnek volt egy aranykora, amikor minden egyben volt”

Mi köti össze jelenünk globalizmusát a múlt szellemi áramlataival? Milyen volt a perspektíva a gótikában, és hogyan változott a reneszánszban? Éltes Barna szobrászművésszel beszélgettünk az aranykor néprajzban megőrzött jelrendszereiről és arról, hogy miért jó, ha hiányzik az életünkből a komfort.

Kézdimartonos című munkájával szerepel a Műcsarnok Szabadjáték című kiállításán. Ez egy szegezett fa műtárgy, mely ezen kívül szalmából és pléhből készült. Erősen néprajzi jellegű alkotásról van szó. Létező tárgy ez, vagy csak az ihlet jött onnan?

Az ihletet a kézdimartonosi temető keresztjei adták. Régen lefotóztam az összeset, napjainkra csak néhány maradt fenn belőlük. Ezeknek a formaiságát szerettem volna átmenteni a szobraimba. Így tovább élhet egy olyan kincs, ami eltűnőben van. Ebben a műben felteszem azt a kérdést is, hogy néhány mezei virág miért növeszt tüskét. Nem azért, hogy megszúrjon minket, hanem, hogy megvédje magát. Ilyen pléhtüskék vannak a szobromon, de ez jellemző a fakeresztekre. Egyfelől funkciója van, hiszen védi a tárgyat, de emellett esztétikai értéket képvisel. Benne szalma – élő anyag – van elrejtve. Ez bármikor ki lehet venni, szükség esetén meg lehet etetni az állatokkal. Az egész munka csupa olyan anyagból készült, amit vissza lehet adni a természetnek.

A szakralitás érdekli – ezt az Ön számára a népi művészet őrzi, ezért fontos inspirációs forrás?

Részben ott maradt fenn. De a szakralitás vagy az élet szentsége nem annyira hangsúlyos. Vannak olyan közösségek, amelyek úgy élnek, hogy az életükben minden napnak megvan a szentsége.

Minden nép mitológiájának része, hogy egyszeraz emberiségnek volt egy aranykora, amikorminden egyben volt.

Aztán – Adyval szólva – minden egész eltörött. Valaha volt egy egység, melyben a néprajz és a képzőművészet nem különbözött. Az etnográfia által képviselt képiség érthető jeleket mutatott az emberek számára, hiszen ők alakították ki. Ezért nincsen olyan, hogy díszítés. Sok néprajzi tanulmányban szerepel az a kifejezés, hogy népi díszítőművészet. Ez hibás, mert ezek motívumok valaha nem díszek, hanem jelek voltak. A jelnek jelentése volt, sok jel egymás mellett pedig jelrendszert alkotott – ami valamit jelentett számukra.

Sok munkája reneszánsz előtti művészethez kapcsolódik, amikor nem az ember, hanem az Isten volt a középpontban. Ez is egy ilyen aranykor?

Az ember jó esetben keres. Aki keres, az talál. Úgy látom, hogy a reneszánsz időszaka nagy töréssel járt. Felfedezték a perspektívát – ami azelőtt is létezett, de inkább függőleges volt. Az emberek hétköznapjait mély szakralitás szőtte át. Egy titok. A mai világból ez hiányzik. Ezt próbálom megkeresni.

Akkoriban névtelenül alkották meg a nagy mesterek a műhelyeikkel együtt például a nagy gótikus katedrálisokat. Aztán következett a reneszánsz, ahol a Krisztus ábrázolása melletti mezőt – akár ugyanolyan nagyságban is – elfoglalta a mecénás személye, aki lehetett akár egy zsoldos hadvezér vagy tehetős kereskedő.

A gótika embere azt mondta, hogy csukd be a szemed és láss. A reneszánszé azt, hogy nyisd ki a szemed és láss. A kettő között nagy különbség van. Mindennek van szerkezete és váza – az embernek vagy a klasszikus bronzszobroknak is –, ami a statikát és a funkcionalitást szolgálja. Ez másként alakul nálam.

Itt a máz le van bontva. A maszk le vanvéve. Csak az igazság van: két-három deszka,léc összeszegezve.

Nem próbálom elhazudtolni, hogy mindez ne látszódjon, ez nálam jelen van. Ez a jó értelemben vett arctalanság vagy inkább maszknélküliség.

Az ősi formák és az aranykor ihleti?

Eszembe jutott egy szó: globalizáció. Rossznak mondjuk, merthogy – most úgy tűnik – rossz irányba mozdult. De minden irányzat magában hordozza a kort, amelyben létrejött. Ha irányt váltunk, akkor visszafelé az időben is megjelenik egyfajta globalizáció, de már jó értelemben. Minél régebbi rétegeket vizsgálunk meg a kultúrában, annál nagyobbak az egyezések bizonyos korok között. Ez az egyezés az, ami engem nagyon izgat. Ha belemegyünk azonos kultúrákba, szinte azonos képjelek, jelrendszerek azonos kontextusokban, egymástól nagy távolságokban kerülnek elő, akár régészeti feltárásokból. Ez mindjárt elgondolkoztatja az embert. Ezt a lelkiséget és hasonlóságot próbálom megjeleníteni a munkáimban. Ezt keresem, de hogy megtaláltam-e, azt döntse el más.

Budapesten végzett a Képzőművészeti Egyetemen, akár maradhatott volna Magyarországon, de mégis visszatért Erdélybe. Miért döntött úgy, hogy egy olyan kicsi településen telepszik le, mint Feldoboly?

Mint ahogy most is, akkor is keresgéltem. Az az út, amit éppen akkor jártam, erre vitt. Azt keresem most is, amit az imént megfogalmaztam. Ez a keresés azóta tart. Addig jó, amíg keres az ember, ha már nem teszi, akkor nem talál semmit soha.