A magyar rektorok némán nézik végig, ahogy elveszik az egyetemek függetlenségét

 

Aki a tudomány elleni hadjáratról vagy a magyar egyetemek megalázásáról gondolkodik, és kétségbeesésében nem tudja, hova forduljon, nyissa ki a Közjogi Szemle 2017/2-es számát. Nincsenek illúzióim, hányan olvasnak paragrafusokkal és lábjegyzetekkel teleszórt tanulmányokat szakfolyóiratokban – mindenesetre ezek a szövegek egy emlékezetes, méltóságteljes gesztus emlékei.

Két héttel a CEU elüldözését lehetővé tevő törvényjavaslat benyújtása után, 2017 áprilisában az ELTE ÁJK hatos előadójában rendhagyó összehasonlító jogtörténeti órát tartottak az akadémiai szabadságról. A magyar közéletet talán leginkább meghatározó, a politikai elitünk nagy részét képző jogi kar tanszékvezető professzorai azzal fejezték ki a szolidaritásukat, amihez a legjobban értettek: tudományos előadásokat tartottak az egyetemen.

A kar korábbi dékánja, Orbán évértékelőinek egykori rendszeres meghívottja, Király Miklós például így beszélt:

„Az Egyetem – igazi európai jelenség és eredmény.

Itt, és nem más földrészeken született és szökkent szárba. Egyik legfontosabb jellemzője pedig éppen az autonómia, a függetlenség, a szabadság, a nemzetközi nyitottság. Mert ez biztosítja, hogy az alkotó emberek tudománya »szabadon tenyésszen«. Ez garantálja a tudás átadását és újrateremtését nemzedékről nemzedékre, és hogy az oktatás kétkedő, elemző, vitatkozó lehessen. Az egyetemi autonómia századok alatt, drámai fordulatokban sem szűkölködő küzdelmek során alakult ki, mert a függetlenséget meg kellett védelmezni a királyokkal, a helyi egyházi hatalmasságokkal és a városokkal szemben is.”

„A hatalom néha ma sem szereti az egyetemet, az éles nyelvű oktatókat és a nyugtalan hallgatókat – folytatja a professzor. – De a jó kormányzás, a jó politika azt is tudja, hogy az autonóm egyetemek nélkülözhetetlenek, mert egyszerűen nincs tudományos fejlődés nélkülük, ami pedig létfontosságú a modern társadalmak számára. Ebben európai konszenzus van” – írja Király Miklós, és első példaként a
Magna Charta Universitatumot hozza fel.

Fotó: magna-charta.org

A legősibb európai egyetem kilencedik centenáriumán, 1988-ban Bolognában mintegy 400 rektor gyűlt össze, és írta alá a kormányok és egyetemek által egyaránt hivatkozási pontnak tekintett alapelveket. A hidegháború vége és az európai határok lebontása előtti hangulatban megfogalmazott nyilatkozat szerint az emberiség jövője nagymértékben függ a kulturális, tudományos és műszaki fejlődéstől, amelynek „az igazi egyetemek” a központjai. „A földrajzi helyzetből és a történelmi hagyományokból fakadóan különbözőképpen megszervezett társadalmakon belül az egyetem autonóm intézmény, amely a tudományos kutatásban és az oktatásban hozza létre, értékeli és adja át a kultúra értékeit. Hogy kielégíthesse a kor szükségleteit, kutatási és oktatási tevékenységének minden politikai és gazdasági hatalommal szemben erkölcsi és szellemi vonatkozásban függetlennek kell lennie.”

Nagy szavak, örök elvek, civilizációnk évszázados alapjai – de egyetemeink fülsiketítő hallgatásából tisztán kivehető, hogy Magyarországon éppen nem aktuálisak.

Zsugorodó szabadság

Amilyen sok szó esik az elmúlt hetekben-hónapokban az egyetemi autonómiáról, olyan kevés arról, hogy mit is jelent. Könnyű rávágni, hogy hát az autonómia az egyetemek önrendelkezése, vagyis hogy az egyetem dönt a saját működéséről. Ha ez elveszik, akkor megszűnik az autonómia.

Közelebbről nézve azonban az autonómia is olyan fogalomnak tűnik, mint a demokrácia, a jogállamiság vagy a sajtószabadság: nem létezik tökéletes formája és nem is szűnik meg egy-egy intézkedéstől, de a gyengülése ettől még jól látható és romboló hatású. Azért fordulhat elő itthon és más országokban, hogy a demokrácia vagy az egyetemi autonómia halálát újra és újra megállapítják, mert mindenki – az átlagemberek és a kutatók is – máshol húzzák meg a vörös vonalat.

Magyarországon az egyetemi autonómia a rendszerváltás után egy csapásra lett nagyon erős: „Az 1948 utáni diktatórikus rendszerben az autonómia nyomokban sem létezett. Minisztériumi (értsd: párt-) utasításokkal menesztettek és alkalmaztak tanárokat és professzorokat, neveztek ki rektorokat, dékánokat, tanszékvezetőket, döntöttek szervezeti egységekről, szakok betiltásáról és indításáról – írta két éve Kenesei István nyelvészprofesszor, akadémikus. – Bár a nyolcvanas évekre a helyzet nagymértékben javult, vagyis a közvetlen pártellenőrzés eszközei finomultak, lehetett például valódi filozófiatörténetet is hallgatni, egészen a rendszerváltásig a dékánoknál és a rektoroknál havonta megjelent a BM III/III. alosztálynak az illető egységért felelős tisztje, hogy beszámoltassa, és adott esetben felelősségre vonja az intézményvezetőt a tanárok és a diákok „államellenes viselkedése” miatt.  Mindennek egy csapásra vége lett 1990-ben, és a kezdeti kaotikus viszonyok után a későbbi köztársasági elnök, Mádl Ferenc minisztersége alatt 1993-ban elfogadott Felsőoktatási törvény (Ftv.) tiszta helyzetet teremtett.” Kenesei gondolatmenetének vége:

„Csakhogy az elmúlt mintegy negyedszázad során mindazokat a jogokat, amelyeket – hangsúlyozom – egy hitvallása és gyakorlata szerint konzervatív kormány megteremtett, fokozatosan visszavették, miközben letörve konstatálhatjuk, hogy a fennálló, illetve egyre jobban romló állapotok ellen már nem is tiltakozunk.”

Egy 2017-es cikkben Polónyi István oktatáskutató segítségével vettük végig igen alaposan az egyetemi autonómia lépésről lépésre történő leépítését a rendszerváltás után. Ebben szerepelt az a táblázat is, amely az OECD által rendszeresen vizsgált nyolc szempont szerint mutatja meg a változásokat:

A jogállamiságról is sokat elmond a 2005-ös történet, amikor Magyar Bálint minisztériuma megpróbálta nyugati mintára szétválasztani a gazdasági és az akadémiai vezetést; a szenátus mellett így megjelent volna egy gazdasági kérdésekkel foglalkozó tanács is, mindkettő külön vezetővel. A rektorok ellenálltak, ezért a törvényben végül mindkét testületnek a rektor lett volna a vezetője. Csakhogy az egészből nem lett semmi, mert Mádl Ferenc köztársasági elnök, majd az Alkotmánybíróság is úgy találta, hogy ez sértené az egyetemek autonómiáját. Amikor a gazdasági kérdéseket felügyelő kancellárok kinevezésével tíz évvel később megvalósult a 2005-ös tervnél minden szempontból durvábban korlátozó új rendszer, akkor már nem számított a rektorok nem túl harcias ellenkezése, a köztársasági elnök és az alkotmánybíróság pedig nem is hozakodott elő ezzel az autonómia-dologgal.

Az egyetemek önállóságának csökkenése a fejlett nyugati országokban is létező veszély, de az autonómia 2010 utáni itthoni megnyirbálása példátlan Európában.

Többek között ez szerepel az Európai Egyetemek Szövetsége (EUA) legutóbbi, 2016-os jelentésében. A szervezet rangsorai jól mutatják, mennyire összetett kérdés az autonómia: négy nagy kategórián belül több tucatnyi szempont szerint pontozzák a 29 vizsgált országot. A 2016-os eredmények szerint a magyar egyetemek gazdasági szabadságban a 28. helyen állnak, szervezeti téren a 23., személyzeti szempontból a 22., míg a tudományos autonómiában a 16. helyet foglalják el.

És még csak ezután jött az egyetemek, úgymond, privatizálása.

A kormány emberei mondhatják meg, ki legyen a rektor

Összesen nyolc egyetemet privatizál az állam 2020-ban, az újonnan létrehozott vagyonkezelő alapítványok azonban nem kapnak olyan vagyont, ami megalapozhatja az önálló gazdálkodásukat. A „magánegyetemek” továbbra is állami finanszírozásból működnek, az élükre kinevezett kuratóriumok azonban gyakorlatilag teljhatalmat kapnak az intézmény irányításában. A szenátus hatásköreit könnyen megvághatják, egyes jogértelmezések szerint pedig még a rektor demokratikus megválasztását is megkerülhetik – írtuk még júniusban összefoglaló cikkünkben. Az állami egyetemeken eddig a miniszter kizárólag a szenátus által megválasztott rektorjelöltet terjeszthette fel a köztársasági elnökhöz kinevezésre, a magánegyetemeken viszont a törvény arra is lehetőséget teremt, hogy a szenátusnak csak véleményezési jogot adjanak.

Nyugaton is vannak alapítványi fenntartású egyetemek, a világ legjobbjai között is sok működik ilyen módon, de

a magyar modell alighanem egyedülálló abban, hogy úgy privatizál, hogy közben továbbra is az állam finanszíroz, a kuratóriumokba pedig önkényesen nevez ki a kormány többségében hozzá közel álló politikusokat és üzletembereket, méghozzá határozatlan időre.

Grafika: Innovációs és Technológiai Minisztérium

A modellváltás és az autonómia viszonyát jól jelzi, hogy több egyetemnek még egy levelet sem írtak róla, hogy hozzácsapják őket egy másik intézményhez.

Ez történt a szintén alapítványi fenntartásába kerülő Szent István Egyetemhez átcsoportosított Kaposvári Egyetemmel és a Pannon Egyetem keszthelyi Georgikon Karával. A döntés előtt egy darab szóbeli (!) tájékoztatást kapott a kaposvári egyetem vezetése, akik a létük alapjait érintő törvényjavaslattal csak benyújtás után, a parlament honlapján találkoztak. „A jelen sajtóközleményben leírtakon kívül jelenleg semmilyen információ nem áll rendelkezésünkre az integráció lebonyolítására vagy a jövőbeni működésre vonatkozóan” – olvasható a kissé kétségbeesett mondat áprilisi közleményükben. A Pannon Egyetem rektora szintén utólag ismerte csak meg a törvényjavaslatot, amely elcsatolja az egyetem egyik karát, pedig pár éve egy hasonló próbálkozásnál már határozatot hoztak róla, hogy ellenzik a lépést. „A mostani ügyben semmilyen írásos tájékoztatást, anyagot, előterjesztést, hatástanulmányt vagy dokumentációt, ami alapján ezt a kérdést újból meg lehetne ítélni, nem kaptunk.”

Ez olyan szintű belegázolás az egyetemeikre büszke városok életébe is, hogy még a keszthelyi térség fideszes képviselője is lebegtette, hogy megszavazza-e, a veszprémi pedig kerek-perec kijelentette, hogy nem támogatja. Aztán végül mindketten igent nyomtak.

A Magyar Rektori Konferenciának pedig nem volt egy szava sem erről az egészről.

Ha csak a legutóbbi két példáról lenne szó, vagyis hogy bármiféle érdemi egyeztetés nélkül olvasztanak be egy egész egyetemet és az intézmény tiltakozása ellenére csatolnak el egy egész kart – már ennek is elégnek kellett volna lennie, hogy a rektorok felsorakozzanak a magyar egyetemek védelmében. De ennél sokkal nagyobb a tét: a nyolc egyetem modellváltása és a továbbiakra vonatkozó tervek tényleg példátlan megsértései az autonómiának. A kormány minden lépcsőfordulóban elmondja, hogy egy kivétellel egyetlen egyetem sem tiltakozott az alapítványi formára való átállás miatt, és ez majdnem igaz is. A kérdés az, hogy miért nem. Miért nem zavarja a magyar egyetemeket, hogy míg eddig az oktatók és hallgatók által választott oktatók és hallgatók, vagyis a szenátus hozta a legfontosabb döntéseket, például ők választották ki a rektort, addig mostantól ez a kormány által kinevezett politikusok, oligarchák és szakemberek joga lesz?

Bizonyos szempontból még az tűnik a legjóindulatúbb feltételezésnek, hogy a rektorok féltik az egyetemüket, és nem akarják kitenni a kormány haragjának. De ha így is van, és ha ezt el is fogadjuk legitim stratégiának, ami korántsem egyértelmű, akkor is vannak az ellenállásnak fokozatai. Nem kell feltétlenül barikádokat emelni vagy az utcára vonulni, de hogy a felsőoktatás vezetői a magyar tudomány ilyen mértékű átalakítása idején még egy finom kritikát sem engednek meg maguknak, még egy kérdésfeltevést sem –

ez a hallgatás önmagában történelmi esemény.

A másik lehetőség, hogy nem félnek, hanem egyszerűen nem érdekli őket ez az autonómiablabla, amit a nyugati civilizáció legjobbjai szajkóztak az elmúlt évszázadokban, és amiben a tudomány emberei elvileg az emberiség fejlődésének kulcsát látták.

 

444.hu