Ingázó-challenge: BKV vagy halál!

Még pont érzem egy kicsit az ajkaimra ült füstszagot, csak az a baj, hogy nem az enyémet. A tiédet, meg a reggeli felemásra sikerült fogmosási kísérleted eredményét. Ez történik akkor, amikor loholva még slukkolsz egy utolsót, mielőtt fellépsz a villamosra, és az egészet a pofámba ereszted. Meg sem kérdezem, hova dekkeltél, mert arra rohanás közben nyilvánvalóan nem volt időd, csak savanyú képpel tudomásul veszem, mert reggel hét előtt konfrontálódni egy idegennel közel olyan gyomorforgató gondolat, mint amit az imént a csőre töltött villamosra eresztettél. Köszi, miattad támad fel bennem időnként a vágy, hogy reggel inkább szálkásra kuplungoljam a vádlim a rakparton. Ideális döntés nincsen, és ezzel szembesül minden agglomeráció lakó. Azaz van: motor. De a hajnali mínuszokkal a BKV-t és az autót kell mérlegre tenni. Nekem is, és el akarom mondani, hogy minden rémképe ellenére előbbitől sem kell félni.

Tudom, neked is megvan a magad horrortörténete, már ami a budapesti tömegközlekedést illeti. A szagok, a fények, vagy csak az, ahogy recsegő hangon rád parancsolnak a Fővám téren, hogy már senki ne szálljon fel, és ettől egy kicsit még akkor is kisebbnek érzed magad, ha nem neked szólt. A rendőrkék egyenruhában buszra masírozó rendfenntartók, természetesen usánkában, mert az tiszteletet parancsol. Még megmozgatja a régi reflexeket, hogy jobb, ha tekinteteddel is azt sugárzod, problémamentes állampolgár vagy. Na, és a kihangosítva telefonáló megvan? Meg az a fura fazon, aki a kulcsát a zsebében úgy csörgeti, mintha egészen mást csinálna? És ahogy nézed a Közvágóhídon a távolodó HÉV-et, mert az indulás szent, a csatlakozó járatot megvárni meg pont nem?

És az megvan, hogy ez mind többnyire nem igaz? Megtörténni megtörténnek, de ezek akkor is esetek, napok, hangulatok és nem volumenek. Olyan anomáliák, amik megzavarják a komfortérzetet, és ezért jobban beleégnek az emlékeinkbe. Én is arra emlékszem vissza, ahogy tegnap este távolodott a HÉV, és nem arra, hogy előtte hány munkanapon keresztül ment ez simán, és a feleségemnek sem azt fogom este elmesélni, hogy ma is mennyien nem fújták a pofámba a füstöt.

Egyszerűen csak így működik az ember, így épült be az ezer évek alatt. Negatív irányú elfogultságnak hívjuk, és azt szolgálja, hogy a lehető legintenzívebben tanuljunk a hibáinkból, legyen csak meg egy életre, és meséljük el mindenkinek, hogy nem ébresztjük fel brahiból az alvó oroszlánt. Ezért mar nagyobbat a kritika, és megy át lassabban a dicséret. Ettől nehéz magabiztosan csajozni, és ezért nem veszek olyan márkájú autót, amilyennel egyszer már megszívtam – akkor sem, ha nem a típus, hanem a példány volt rossz. És ezért várom azt, hogy legközelebb autóval jöjjek be dolgozni, akkor is, ha sokszor annyit költök rá, akkor is, ha semmivel sem kisebb szívás a Szerémi úton a harmadik zöldről is éppen lecsúszni. Aztán valahogy mégsem.

Apropó anyagiak, térjünk csak erre vissza egy picit! A Holtankoljak szerint ma éppen 643,5 forint egy liter 95-ös. Ha a családi kombi jóindulatú vegyes átlagát vesszük, akkor kell úgy 94,5 liter benzin, hogy decemberben leküzdjem azt a napi 30 kilométer oda, majd visszát minden munkanapon. Az most éppen 60.810 forintba kerül. És akkor nem romlott el az autó (amúgy éppen de, de ez csak fun fact), nem költöttem karbantartásra, nem cseréltem gumit, nem fizettem biztosítást, nem parkoltam, nem álltam szükségtelenül a dugóban, és a végére engedjetek meg tisztelettel egy fájdalmas coming outot: nem vettem egy liter olajat sem, amennyit amúgy kb. 1000-1500 kilométer alatt bezabál a német műszer. Mi áll ezzel szemben? 9.500 forint egy BKV-bérlet, mellé pedig 11.900-ért egy 15 kilométeres kiegészítő. Nem kell túlírni a matekot, ugye? Egy ilyen különbség realizálásáért már nem ördögtől való gondolat munkahelyet váltani.

Ez a gondolat józanított ki engem is, amikor végiggondoltam hogyan fogok járni az új munkahelyemre, pedig azt, hogy négy év kihagyás után mennyi ellenséges prekoncepcióm volt a tömegközlekedéssel szemben, talán jól érzékelteti, hogy ezt a publit eredetileg egy szarkasztikus szenvedéstörténetnek szántam. Olyanokat akartam írni, hogy a régi járművek iránti lelkesedésem nap mint nap kielégíthetem az egykori Kelet-Németországból szalajtott MX és MXA szerelvényeken zötyögve, mert az majd nagyon haha lesz. Csakhogy a valóság az, hogy nem is olyan rosszak a tapasztalataim. Persze minden fáj, ami muszáj. De be kell látnom, a menetidő csak akkor lenne drasztikusan kevesebb autóval, ha nem csúcsidőben igyekeznék egy budai irodistatárolóba. És a kosz? Na igen, ahol emberek vannak, ott mocsok is lesz, és nem mondanám, hogy nem fogott el az akut undor, amikor az előttem utazó tisztelt polgár otthagyta a nyitott sörösüveget az egyetlen szabad ülőhelyen. És tömeg is van. Meg hideg. És tudod mit? Kibírható. Nem a BKV a gyenge láncszem, hanem a hozzám hasonló tömegek, a wannabe apukák tízezrei, akik csillogó tekintettel töltötték túl az agglomerációt a romantizált hétvégi fűnyírás (szívás), a közeli természetben kirándulás (persze, egy 40 ezres város közepén) és az utcán cangázó gyerek (dehogy, arra is jár egy csomó autó) ígéretét kergetve.

Tudom, hogy ettől nem fognak komplett melós brigádok buszozni, nem fogják anyukák elhagyni a kicsit távolabbi munkahelyüket, hogy odaérjenek a gyerekért az oviba, és az sem fogja letenni a mindennapi autót, akinek a cég a feneke alá tolja. Ne is! Az autózásnak többnyire van oka, ha más nem, akkor a szerelem – és az nagyon jó ok. És nincs az a józan eszű gondolkodás, aminek a végén az jönne ki, hogy kifejezetten kívánatos lenne, ha hirtelen mindenki elengedné a kormányt. Csak annyit akarok üzenni: a valóságban nem is olyan szörnyű BKV-val utazni.