Súlyos kérdések – Bobory Balázs publicisztikája

Csak kapkodom a fejem, mennyi meghívó érkezik szerkesztőségünkbe, amelyekben konferenciákra, bemutató edzésekre várnak minket. Nemzetközileg ismert, hatalmas eredményeket elérő edzők érkeznek akadémiáinkra, mindegyik hüledezik, milyen pazar körülmények között pallérozódhatnak utánpótláskorú sportolóink, aztán valahogy mégsem látjuk kijönni a világsztárokat, Európa-klasszisokat ezekből a műhelyekből.

Nyilván egy-, két- vagy háromnapos szakmai rendezvény során nem lehet megváltani a világot, ha alapvető hiba van a rendszerben, akkor csak javíthat valamelyest rajta, de a titok, úgy tetszik, máig megfejtetlen, miért vagyunk lemaradva csapatsportágakban a világ élvonalától, amikor több mint egy évtizede sohasem látott támogatást nyújt a kormányzat a szintlépés érdekében.

Ez a legfrissebb élmény, a férfi kézilabda-válogatott világbajnoki szereplése miatt jutott megint az eszembe. Nagyon dicséretes, hogy Chema Rodríguez tanítványai elérték a tervezett célt, amely szerint ott kell lenni az első nyolcban, ami az olimpiai kvalifikáció elérésére ad lehetőséget. Bravó, ez tényleg fontos volt, és nagyon kell értékelni azokban az időkben, amikor ünnepnek számít, ha csapatsportágaink képviselői megmutathatják magukat az ötkarikás játékokon.

Az elért nyolcadik hely sem rossz, de nem is kiugróan jó szereplés, olyan, mint általában az elmúlt évtizedekben, ha csak a számokat nézzük, ugyanott vagyunk körülbelül, ahol eddig.

Ellenben talán sohasem látszott ennyire élesen, mennyire messze van tőlünk a világ élvonala, még a laikusoknak is feltűnőek voltak a különbségek és a lemaradásunk okai, ami azért olyan kérdéseket vet fel, amelyekre nyomban kellene válaszolniuk utánpótlás-nevelő szakembereinknek, mert nem a tanulhatatlan tűnik az óriási differencia indokának.

A kilencvenes években rengeteget szidták a labdarúgókat, amiért néhány fokozattal lassúbb tempóban tették-vették a labdát az elvártnál. A sokat emlegetett magyaros technikát, fineszt persze még sok játékosunknál fel lehetett fedezni, ám többnyire álló helyzetben vagy monoton tempóban sikerültek csak a bravúros megoldások, míg ellenfeleink mindent dinamikusabban csináltak, mint a mieink, sőt, sokkal gyorsabban gondolkodtak, divatosabb szóval elővételeztek, vagyis korábban tudták, mi fog történni egy-egy játékhelyzetben, és azt hogyan akarják kivitelezni. Nyilván az utóbbi fejlesztése csak megfelelő edzésmódszerekkel lehetséges, a fizikai gyorsaság, robbanékonyság, dinamizmus viszont csak behatárolt kereteken belül fejleszthető, ha felnőttként is gyors játékosokat szeretnénk látni a pályán, a gyerekkori kiválasztáskor kell gondosabbnak lenni.

Amíg futballistáink fizikai tényezőkben utolérték a világ középmezőnyének elejét vagy az élvonal végét, egyéb csapatsportágainkban egyre vészesebb a lemaradásunk ezen a téren.

A kézilabda-vb néhány mérkőzésén ijesztő volt látni, hogyan futnak szét minket, miként rohannak át rajtunk az ellenfelek. A mi nagydarab legényeink tekintélyt parancsolók voltak, amikor volt idejük visszarendeződni a saját hatosuk elé, méretük, tömegük, izomkötegük alkalmasnak bizonyult az ellenfelek megállítására. Amikor azonban egy kicsit is megbomlott a rend, és dinamikus mozgásra vagy futósebességre lett volna szükség, sajnos végünk lett. Azt is írhatom: ez a magyar csapat tíz évvel ezelőtt, még egy másik stílusú kézilabdában, sokkal jobban szerepelt volna egy világbajnokságon, de ez a feltevés teljesen felesleges, mert mindig minden fejlődik, ahogy ez a sportág is, és egyelőre úgy tűnik, hogy mi férfi- és női szinten sem tudjuk teljesen követni a trendváltozást.

A szakma képviselői – ahogy fentebb említettem – nagyon gyakran összedugják a fejüket a különböző konferenciákon. Hát most vannak bőven friss élmények és tapasztalatok, amelyek támpontot nyújthatnak, hogy egészen a kicsiknél kezdve milyen típusú gyerekeket kell kiválogatni az elitakadémiákra, milyen játékra, stílusra, helyzetmegoldásokra kellene képezni őket, hogy valamennyire felzárkózzunk az élvonalhoz. Tartok azonban attól, hogy amire testet öltene a szándék, vagyis felnőne egy generáció, amelynek tagjai alkalmasak a jelen idők nagy kihívásaira, a többiek tovább fejlődnek, és mi megint fáziskésésben leszünk.

Ördögi kör lenne ez? Lehetséges…

A tény az, hogy nincsenek kiemelkedő eredményeink csapatsportágakban, pedig ha a hátteret és infrastruktúrát vizsgáljuk, elvileg senkinek sem lehet egy hangos, de még halk szava sem.

Ezeken a hasábokon lejegyeztem már, hogy két éve, a futballakadémiákról írt sorozatom során minden helyszínen megkérdeztem az intézmény vezetőjét, lehet-e öt-tíz év múlva kifogás, ha labdarúgásunk ilyen körülmények között sem tud előrelépni, a válasz szinte kivétel nélkül az volt, hogy nem. Az egyik vidéki akadémia főnöke magánbeszélgetés során megjegyezte, talán túl sok az akadémia, mert ennyi kiemelkedő tehetség nincs hazánkban, mindegyik régióban van korosztályonként három-négy, de a többi tizenöt csak átlagos, és azért tudjuk, hogy a nagy számok törvénye alapján nem a kevesebb jó húzza fel a gyengébbet ilyen esetben, hanem fordítva.

Vajon az akadémiai rendszerünk struktúrájával van baj? Vagy átestünk a ló túlsó oldalára, és a kilencvenes-kétezres évek finanszírozási nihilje után most már túl nagy a biztonság és a jólét? Jó lenne ezt alaposan megvizsgálni, mert a szurkoló nem érti, miért nem nálunk játszanak a nemzeti csapatainkban Sander Sagosenek, Stine Oftedalok, Luka Doncicok vagy éppen Luka Modricok. Mikor lesz világklasszisunk, aki valóban akadémiai „termék”, és a vele született zsenialitása ötvöződik a belé fektetett minőségi munkával? Telnek az évek, és a válaszok egyre sürgetőbbek.

És a lehetséges válaszadók vajon látják-e a saját felelősségüket? Sajnos akadnak sportáganként olyan megmondóemberek, akik hosszú évek óta a rendszer döntéshozói, iránymutatói, véleményalkotói, mégsem látszódik a területükön zajló munkában vagy legalábbis a végeredményén az előrelépés. Lehet-e a tabukról alapos önvizsgálat és beismerés után nyíltan beszélni, és nem magyarosan a szőnyeg alá söpörni vagy fehér lepellel letakarni a problémákat?

Nekem már nem érv, hogy a mai fiatalok mások, nehezebb megszólítani, munkára fogni őket, mert nyilván máshol is más a feltörekvő nemzedék. Sportáganként akadnak-e olyan új arcok, akik próbálnak változtatni a rutinon, a sémákon, a rendszeren? Mindezt annak érdekében, hogy sokaknak ne tűnjön kútba dobált pénznek a sportra fordított állami támogatás.

Nagyon szép kezdeményezés a tömegesítés is, az az elgondolás, hogy a lehető legtöbb fiatalt vigyük a pályákra. De vajon tudják-e a különböző sport­ágak legfelső szintjein lévő döntéshozók, hány helyen a létszám, a kvóta és nem a minőségi utánpótlás-nevelés az elsődleges? Szinte mindenütt azzal büszkélkednek, hogy mennyivel több az igazolt versenyző, mint akár tíz évvel ezelőtt, ennek ellenére az a tétel is megdőlni látszik, hogy a nagyobb mennyiségből könnyebben érkezik meg a minőség, mert eredményességi szempontból stagnálnak csapatsportágaink.

Súlyos kérdések ezek, de a feltevések nap mint nap elhangoznak a szurkolók körében, és felerősödnek, amikor egy világbajnokságon sohasem látott minőségi különbség mutatkozik a magyar csapat és a világ szűk élvonala között. Nincs kétségem afelől, hogy egyes szövetségekben, akadémiákon a szakemberek valóban sokat vakargatják a fejüket, hogy miért nem sikerül az áttörés, és minden jó szándékukat az előrelépés érdekében mozgósítják, de most már tényleg egyre kevesebb lehet a kifogás és a mellébeszélés, mert nagyon rövid időn belül eredményeket kellene felmutatni.

Mi már nagyon várjuk.