Nem galaktikusok, hanem ésszel élők – Moncz Attila publicisztikája

Temető, kuka, katasztrófa, csőd – tényleg csak néhány szó azok közül, amelyeket felhasználtak a Manchester City–Real Madrid Bajnokok Ligája-elődöntő visszavágójának „királyi” szempontból való értékelésére. Kétségtelen, a 0–4 sokkoló, ráadásul a különbség lehetett volna nagyobb is (Thibaut Courtois-nak alsó hangon két földöntúli védése volt), de a City fináléba jutásához ennyi is bőven elég volt. Mi több, a mostani KO-nak voltak előjelei is, hiszen a 2022-es dicsőséges menetelés során a PSG (43) és a Chelsea (49) is negyven feletti lövési kísérlettel jelentkezett, de a City is harminc feletti mennyiséget jegyzett, a döntőben meg a Liverpool 23-at, benne 9:1-es kaput eltaláló lövési aránnyal. Hogy abból az egyből, Viniciuséból lett a mindent eldöntő gól – hát, Istenem…

Viszont, ha én Real Madrid-szurkoló lennék, összességében nyugodt lennék. Sőt. De nem vagyok, így csak elképesztően tisztelem a királyi gárda jelenét, és legalább ennyire irigylem a jövőképét. Tudom, a szurkoló mindig nyerni akar, és Carlo Ancelotti, a gárda vezetőedzője is azt mondta korábban, „…ha itt nem nyersz Bajnokok Ligáját, kirúgnak”, de szerintem az összkép nem ennyire sötét. Még akkor sem, ha a manchesteri tragédiát követően Emilio Butragueno, a klub intézményi kapcsolatokért felelős főnöke „elképesztő edzőnek” nevezte Carlettót, de 2024 nyaráig érvényes szerződése dacára nem adott neki állásgaranciát, még úgy sem, hogy a minap Florentino Pérez elnök megtette ugyanezt. Merthogy nehéz lenne tagadni, hogy 2014 óta a Real a második aranykorát éli, a mostaninál eredményesebb periódust csak az ötvenes-hatvanas évek fordulóján élt át. Akkor sorozatban ötször nyert BEK-et (majd hat év kihagyással hozzátette a hatodikat), most alig egy évtized alatt sikerült neki ugyanez (további három elődöntős és két nyolcaddöntős szerepléssel megspékelve). Csak hogy az ötöt el tudjuk helyezni a térképen: mindössze három olyan csapat (Milan, Liverpool, Bayern München) akad a futballtörténelemben, amely a BEK, illetve a BL 1955 óta íródó históriájában ennél többet nyert. Nem egy évtized alatt, hanem csaknem hetven esztendő alatt összesen.

Ami pedig az együttest illeti, meglátásom szerint nagyon kevés olyan csapat van (már ha egyáltalán akad) Európában, amelynek a 2028-as kontúrjai is olyan erősen látszanak, mint a Real Madridé. Ráadásul a generációváltás a szemünk előtt ment végbe, úgy, hogy közben a sikerekről és a „kiérdemesült cirkuszi oroszlánokról” sem feledkeztek, feledkeznek meg. A 2014-es döntőben látott alakulatból mára már csak hárman maradtak (Dani Carvajal, Luka Modric, Karim Benzema), de a 2016-osból is már csak öten (Toni Kroos és Lucas Vázquez csatlakozott a fenti trióhoz). Közülük Modric, Kroos, valamint Benzema is alighanem az utolsó szerződését írta alá vagy írja alá a napokban, és mindegyiküknek amolyan búcsúkörút lesz a 2023–2024-es idény. Négy-öt Bajnokok Ligája-győzelem után ez a legkevesebb. Még játszhatnak, de már mentorként is fungálhatnak, hiszen Benzemát leszámítva már ott a komplett utánpótlás. Eduardo Camavinga (20 éves), Vinícius, Rodrygo (mindkettő 22), Aurélien Tchouaméni (23), Fede Valverde (24) és Éder Militao (25) most is rendszeresen játszik, Jude Bellingham személyében gyakorlatilag biztos, hogy egy 19 éves szupersztár jön a nyáron, már csak egy-egy védő (belőle kettő is elfér…) és csatár kell, aztán meg is van vagy öt évre a Real.

Ami számomra sokkal szimpatikusabb, hogy most nem egy galaktikus birodalom felépítése történt iszonyatos összegek elköltésével. Emlékezhetünk, 2000-től másfél évtized alatt a királyi gárda sorozatban ötször döntötte meg az átigazolási világcsúcsot Luís Figo, Zinédine Zidane, Kaká, Cristiano Ronaldo és Gareth Bale szerződtetésével, ma pedig ott tartunk, hogy a világ tíz legdrágább transzfere között nincs a Real által igazolt játékos. Vannak viszont hárman a Barcelonából, illetve ketten-ketten a Chelsea-ből és a PSG-ből, a tízes listát pedig az Atlético Madrid, a Manchester City és a Manchester United egy-egy szerzeménye teszi teljessé.

A Real legutóbb 2013-ban Bale 100 millió eurós lelépési díjával volt csúcstartó, egy évvel később pedig beállított a valdebebasi edzőközpontba egy Juni Calafat nevű úriember. Nagyban az ő érkezésétől datálható a királyiak átigazolási stratégiájában bekövetkezett változás. Calafat akkor a dél-amerikai igazolások felelőseként állt munkába (még egyszer nem akartak olyan hibát elkövetni, mint korábban Neymar elszalasztásakor, akivel fiatalon többszöri nekifutásra sem jutottak dűlőre), ma pedig már ő a játékosmegfigyelők főnöke, illetve a klub nemzetközi igazgatója. Nem beszél a médiával, nincs publikus profilja a közösségi médiában, a klub honlapján összesen öt olyan hírt találtam angolul, amelyben a nevét megemlítik, mégis benne tisztelhetjük a transzferpiaci sikerek fő letéteményesét. Korábban újságíróként és televíziós elemzőként dolgozott, egyetlen hobbija van, a labdarúgás. Videógyűjteménye és a kapcsolatrendszere elsőrangú, ahogyan az is, amiképpen törődik a kiszemeltekkel és családjaikkal.

Természetesen nem lehet azt mondani, hogy hibátlanul dolgozna, hiszen Renier, Lucas Silva vagy Sergio Díaz szerződtetése fejre állás volt, de ha a mérleg másik serpenyőjében többek között Vinícius, Rodrygo, Valverde, Antonio Rüdiger, Camavinga vagy éppen a jövőre érkező Endrick szerepel, az egyenleg erősen pozitív. Rájött, ma már a Real sem engedheti meg magának, hogy kizárólag kész, az európai piacon már bizonyító futballistákat vegyen (ez csak a Premier League-együttesek büdzséjébe fér bele), hanem fiatalon le kell csapnia a kiszemeltekre. Ma már nem lehet várni 20-21 éves korig valakire, ha 16 esztendősen – olykor törvényi kiskapuk segítségével – el lehet hozni egy tehetséget, akkor el kell hozni, különösen, ha dél-amerikai klubjaik úsznak az adósságban, és minden pénzre azonnal lecsapnak. Viníciust például 14 hónapos előkészítő munkát követően sikerült 45 millióért igazolni, és a ma már 120 milliót érő srác hamarabb került a Marca címlapjára, mint a Flamengo első csapatába… De a jelenleg 100 millióra taksált Valverdéért hajdan csak ötmilliót fizettek, míg Éder Militao értéke 20, Camavingáé pedig 29 millió euróval nőtt a szerződtetése óta. Megemlíthetem még Martin Ödegaard példáját is, aki ugyan nem a Realban, hanem az Arsenalban lett világsztár, de azért rajta is keresett a Calafat vezette részleg 32.2 millió eurót.

Napjainkban a Real-kaliberű kluboknak jelentős képviseletük működik Dél-Amerikában, így maga a jelenlét nem ok a sikersztorira. Sokkal inkább Calafat személye, aki folyékonyan beszél portugálul, gyerekkora nagy részét Sao Paulóban töltötte, és megérti a szülők, illetve a csemeték viselkedését is. Jeff Vetere, a madridiak korábbi scoutja így vázolta a mostani főnök titkát: „Minden piacon fontos, hogy jó kapcsolatot alakíts ki a menedzserekkel és a szülőkkel. Különösen igaz ez Brazíliára, ahol a játékosok talán kilencven százaléka jön szegény, munkásosztálybeli családból. Nekik egy-egy ilyen ügy megváltoztatja, megváltoztathatja az életüket, így nagyon fontos, hogy ezt jól el tudják magyarázni nekik.” Márpedig Calafat nagyon jól és nagyon hitelesen tudja eladni a másik oldalnak a Real Madridot, mint a játékosnak és a családnak is a legmegfelelőbb klubot, ahol ki lehet aknázni a teljes potenciált.

Ha pedig az érkezők játszanak, adott esetben BL-döntőben szereznek sorsdöntő gólt, a példájuk követendő lehet. Így pedig hosszú távon nincs miért aggódniuk a Real Madrid híveinek. Néhány vereségnek pedig bele kell férnie. Anno, 1960-ban Puskásék az ötödik győzelmet követő BEK-évadban már az első fordulóban kiestek az esküdt ellenség Barcelonával szemben, a mostani ötöst követően egy City elleni elbukott elődöntő azért nagyságrendekkel jobb eredmény.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!