A sport is áldozat – Csinta Samu publicisztikája

Félelmetes élményként él bennem ma is. Talán azért is, mert még friss volt az emlék, alig nyolc hónappal korábban végbement Romániában az a máig azonosíthatatlan eseménysor, amelynek következtében Nicolae Ceausescu és pokoli rendszere eltűnt a világból. Az ország és lakói rövid eksztázis után néhány hónapig még reménykedtek, hogy Románia megérkezett a napos oldalra, és csak rövid idő kérdése, mikorra zárkózik fel a fényévekkel előtte járókhoz. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez nem csak remény kérdése, sőt nem is csak a zsigeri szándéké. A lelkesedést felváltotta a letargia, majd jobb híján az ország elkezdett zakatolni a neki megszabott – engedélyezett? – irányba.

Kezdő újságíróként akkor érkeztem meg életem első „nyugati” kiszállására, a spliti atlétikai Európa-bajnokságra. A jugoszláviai helyzetről nagyjából annyit tudtam, hogy egyre nyíltabban beszélnek a tagköztársaságok önállósodási törekvéseiről. Az Eb megnyitóján a Poljud Stadionban 40 ezer ember elsöprő füttykoncerttel fogadta a jugoszláv himnuszt, a horvátot ugyanannyi ember énekelte torkaszakadtából, mi tagadás, elszorult a szívem. Nem volt kétséges, hogy itt valami készül, de kezdődött az atlétikai Európa-bajnokság, és akkor az mindent vitt.

A többi történelem: 1992 tavaszán a jugoszláv hadsereg bombázta Szarajevót, és miután az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúlag arról döntött, hogy tagjainak megtiltja a Jugoszláviával való mindenféle – kereskedelmi, tudományos, sport- és kulturális – együttműködést, a svédországi labdarúgó Európa-bajnokság rajtja előtt alig néhány nappal csapatot kellett keresni a kitiltott „plávik” helyett. A városi legenda szerint az európai strandokról összetrombitált dán válogatott Eb-győzelme ma már jópofa sztori, a háttérben robbanó okokat ritkán emlegetik.

Bennem viszont máig visszatérő az érzés, valahányszor háború – akár az előszele – keresztezi a sport útját. A Cicero Pro Milone című beszédéből idézett „Inter arma silent leges” (Háborúban hallgatnak a törvények) részletet ma már csak az „Inter arma Musae silent” (Háborúban hallgatnak a mú­zsák) formában idézi a világ, de az átértelmezés csak keveset módosít a lényegen. A 31 évvel ezelőtti történésekkel való párhuzam nyilvánvalóan elsősorban az ukrán–orosz háború kapcsán kínálná magát, bennem most mégis az izraeli háború keltette fel a jelek szerint mindig „ugrásra kész” aggódást, hogy mi lesz, milyen következményekkel járhat a Gázai övezetből érkező támadás – nemcsak a térségben élők jövőjét tekintve, de a nemzetközi sportélet szempontjából is.

A több okból is az európai mezőnyhöz sorolt izraeli sport prioritásainak kényszerű megváltozása most talán a labdarúgást és a kosárlabdázást érinti a legérzékenyebben. A történetiség kedvéért talán nem árt leírni, hogy a futballszövetség 1954-ben csatlakozott a frissen alakult Ázsiai Labdarúgó-szövetséghez (AFC), 1974-ig tartozott oda, a válogatott az ázsiai selejtezőcsoportból ki is jutott az 1970-es mexikói világbajnokságra. Az ötven évvel ezelőtt épp ezekben a napokban zajló jom kippuri háborút követően azonban az AFC nem tudott ellenállni az arab országok politikai nyomásának, amelyek nem voltak hajlandók izraeliekkel játszani, így az ázsiai szövetség 1974-ben a zsidó állam kizárása mellett döntött. Innentől kezdve nagyjából húsz esztendőn keresztül Izrael nem tartozott semmilyen nagyobb kontinentális szövetséghez, klubcsapatai jószerével az Intertotó-kupában játszottak nemzetközi kupameccseket, a nemzeti csapat pedig először távol-keleti, európai, majd óceániai és dél-amerikai válogatottak ellenében próbálta kiharcolni a világbajnoki szereplést. Végül az UEFA 1991-ben először ideiglenesen, 1994-ben pedig teljes jogú tagként felvette tagjai közé Izraelt, amelynek csapatai indulhattak az európai kupasorozatokban, a válogatott pedig európai selejtezőcsoportokból próbálkozik kijutni a nagy versenyek döntő tornájára.

Most éppen nem elhanyagolható eséllyel, az I- csoport harmadik helyén állva, a továbbjutó helytől egyetlen ponttal lemaradva – az eredeti menetrend szerint – csütörtökön hazai pályán fogadhatta volna a csoportelső Svájc válogatottját. A háború miatt ezt a meccset elhalasztották. Érthető okokból áll a teljes izraeli sportélet, a különböző sportágakat – elsősorban a futballt és a kosárlabdát – benépesítő idegenlégiósok elhagyták az országot, s aligha jegyeznek már teljes idényt az országban. Ami meg a nemzetközi versenyeket illeti, az augusztus elején Jeruzsálemben lebonyolított U20-as atlétikai Európa-bajnokság után aligha rendeznek újabbat jó ideig. A különböző európai kosárlabda-kupasorozatokban szereplő izraeli csapatok sorsáról egyelőre nem született döntés, de vélhetően nem különbözik jelentősen a futballban hozottaktól. Januárban Izrael rendezné a vízilabda Európa-bajnokságot, kérdés, addigra normalizálódik-e a helyzet.

Az ukrán–orosz háború sportbeli következményei­vel nagyjából képben vagyunk: az oroszok sok sportágból ki vannak tiltva, az enyhítési próbálkozások olyan ellenkezést váltanak ki, hogy a „bátor” szövetségek többnyire visszakoznak – lásd az orosz U17-es válogatott visszafogadására tett UEFA-kezdeményezés. Az ukránok országhatáraikon kívül kénytelenek lejátszani mérkőzéseiket, hazai pályán szervezendő eseményről szó sem lehet, a fiatalok sportolása esetlegessé vált, a jelent, illetve a közeli jövőt az ukrán sport éppen topon lévő, illetve a közvetlenül mögöttük lépkedő fiatalok jelenthetik. E háború miatt a fehérorosz futballválogatott sem otthon játssza a meccseit, csütörtökön éppen a Megyeri úton fogadja a román csapatot. Ebben az Eb-selejtezőcsoportban szerepel a már említett Izrael, valamint a szintén konfliktusokkal teli Koszovó együttese is, tehát nem túlzás az I jelű szextettet politikai szempontból zűrösnek nevezni.

Azt, hogy mikor tér vissza az élet a normáis kerékvágásba, nem tudni, de ami az orosz és ukrán sport szempontjából középtávon prognosztizálható, annak körvonalazására érdemes felidézni a harminc évvel ezelőtti történéseket, amelyek nemcsak az ország, hanem a sokak által méltán irigyelt jugoszláviai sportrendszer összeomlását is hozta. A jugoszláv futballválogatott abban az időben aranykorszakát élte, az 1990-es világbajnokságon Spanyolországot legyőzve jutott a negyeddöntőbe, ahol csak tizenegyesekkel maradt alul a Maradona vezetésével a döntőig menetelő argentin válogatottal szemben. A Crvena zvezda egy évre rá megnyerte a BEK-et. A férfi kosárlabdázók 1990-ben még a horvát Toni Kukoc és a szerb Vlade Divac vezérletével nyertek világbajnokságot, azután már az önállóvá vált tagköztárságok válogatottjai indultak a különböző sportágak viadalain.

Van, aki örült a konkurencia meggyengülésének, van, aki fájlalta a régi nagy iskolák romba dőlését. Az egyre több helyen kirobbanó fegyveres összetűzések mindenesetre nemcsak a fennálló geopolitikai rendszerek átalakulását sejtetik, de a világ sporttérképének átrajzolását is. A járulékos veszteségeket azonban sohasem leszünk képesek kiheverni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!