Megelevenedett hőseink – Ballai Attila publicisztikája

Alig hiszek a szememnek. Bár sokadszor nézem meg a Nemzeti Sport szerkesztőségét, illetve annak munkáját bemutató, az NSO-n is megtekinthető, 1927-ben készült rövidfilmet, még mindig hajlamos vagyok kétségbe vonni, hogy amit látok, az valóban létezik. Hiszen életre kelnek, írnak, diktálnak, kéziratot olvasnak, szerkesztenek olyan alakok, akiknek nevét, emlékét, mint egészen mostanáig gondoltam, már csak a megsárgult papír és egy fájdalmasan szűk kör memóriája, tisztelete őrzi.

Például Vadas Gyula főszerkesztő úrét, aki 1919-ben, akkor adta sportnapilap megalapozására, felfuttatására a fejét, amikor a Kárpát-medencében egy ezeréves világ süllyedt el körülötte, ő azonban kollégáival nyolc esztendő alatt háromezerről hatvanezerre növelte a Nemzeti Sport példányszámát. Aztán egyszer csak, 1943-ban ott hagyott mindent, és még huszonnyolc esztendőn át élt, teljes visszavonultságban, megőrizve emberi méltóságát belső környezete számára, egy embertelen rendszerben. Vagy Pluhár István rovatvezetőét, majd főmunkatársét, a kétszeres válogatott labdarúgóét, aki rádióriporterként vált országosan ismertté, miután 1930-ban a magyar–olasz meccsen váratlanul odaállították a mikrofon elé, hogy csak nyugodtan beszéljen arról, amit lát, és a másnapi lapok azt írták, a legjobb játékos Pluhár volt. Az 1936-os berlini olimpia mind a tíz magyar aranyérmét ő közvetítette, megtalálható a világhálón, libabőröztető meghallgatni, amint a 100 gyors hajrájában, Csik Ferencet biztatva, átszellemülten hajtogatja, hogy „Ferkó, Ferkó, most bele, most bele!” E több mint tízperces film kockáin Hoppe László segédszerkesztő – mai terminológiával inkább olvasószerkesztő – gondterhelt ábrázattal forgatja a „műtétre váró” kéziratokat, Mamusich Mihály bezzeg világfi módjára, szivarral a szájában olyan sebességgel gépel, mintha cikk helyett géppuskasorozatot adna le.

Egyesek talán úgy vélik, az utóbbi napokban, a bizonyos szempontból felbecsülhetetlen értékű felvételre rábukkanva, a Nemzeti Sport születésének 120. évfordulóját ünnepelve, túlságosan is sok szót szentelünk múltunknak, elődeinknek. Szerintem viszont még így is méltatlanul keveset. Éppenséggel inkább mostanában igyekszünk törleszteni e kollektív adósságot.

Hiszen minden vérbeli sportkedvelő ismeri az 1920-as évek futballhéroszait, Schlosser Imre „Slózit”, Orth Györgyöt, Turay Józsefet, aki „Suttyóból” lett „Császár”, a franciáknak lőtt 13 gólból hatot vállaló Takács II Józsefet, fivérét, a jobbhátvéd Gézát, azaz „Mari nénit”, az Újpest áttörhetetlen védő- és testvérpárját, a „Fogl-gátat”, Károlyt és Józsefet. Lám, még a beceneveik is fennmaradtak. Miként Komjádi Bélának, Komi bácsinak is; a világverő magyar vízilabda atyja nem életkorával, hanem életművével érdemelte ki a bácsizást, hiszen fájdalmasan fiatalon, röviddel a beteljesülés, az első olimpiai bajnoki cím után, és néhány nappal negyvenegyedik születésnapja előtt vitte el az agyvérzés. Sorolhatnánk pólós fiait, a fényes magyar kard művészeit, a birkózó Keresztes Lajost, az ökölvívó Kocsis Antalt vagy Bárány István úszót, akit 100 gyorson csupán Johnny Weismüller, azaz maga Tarzan győzött le az 1928-as olimpián – de belegondoltunk már valaha is abba, hogyan, miért idézhetjük meg őket még mindig, egy évszázad távolából is? Kiknek köszönhetjük, köszönhetik, hogy az idővel nem fakultak mondabeli figurákká, már csak szájhagyomány útján létező, egyre halványuló kontúrú és emlékű hősökké? Egyszerű a válasz: Vadasnak, Mamusichnak, Pluhárnak, Hoppénak és a többi, névtelen kollégának. Ha ők nincsenek, manapság szinte mindössze annyit tudnánk az 1920-as évek magyar sportjáról és bajnokairól, amennyit az írásos források előtti idők történelméről. De szerencsénkre voltak. A korabeli újságokat böngészve gyakran csupán kibogozhatatlan monogramok rejtenek mívesen író szerzőket, mintha maga Krúdy Gyula diktált volna a kávéházi asztala mellől egy szösszenetet.

Bevallom, elfogult vagyok az 1920-as évekbeli elődeinkkel. Egyrészt azért, mert olyan időszakban fektették le, határozták meg egy hivatás ma is érvényes és aktuális alapjait, normáit, amikor a nemzetközi és hazai közvélekedés szerint életképtelenné csonkított országban kellett újraértelmezni és újrateremteni a puszta létezés feltételeit is. Filmünk keletkezésének időpontjára, 1927-re mégis bekövetkezett a csoda. A nemzet lélekben újjászületett, a gazdaság is talpra állt – bevezették a pengőt, amely szinte azonnal a korabeli Európa egyik legstabilabb fizetőeszközévé vált –, a magyar sport pedig elindult világhódító útjára. Ha csak az olimpiai bajnokságaink számát nézzük: az 1924-es termés két, az 1928-as négy (Mező Ferenc szellemi elsőségét nem számítva), az 1932-es hat, az 1936-os pedig már tíz aranyérem!

Az sem véletlen, hogy a Nemzeti Sportban és a Sportrádióban futó múltidéző sorozatom számomra legkedvesebb, legizgalmasabb fejezetei az 1920-as évekből származnak. Elődeink elképesztő érzelmi és gondolati gazdagsággal, a szavakkal is művészien bánva, de azokkal öncélúan – a valós tartalom hiánya elfedésének szándékával – sohasem bűvészkedve írtak. Tudtak emelkedettek lenni, de bizony földbe döngölni is. Manapság elképzelhetetlen éllel, iróniával metsző kritikákat fogalmaztak meg, páros lábbal szálltak bele szövetségi kapitányokba, válogatási elvekbe és gyakorlatba – hogy Marco Rossi megnyugodjon, igazán érdemes lenne lefordítani neki néhány gyöngyszemet –, csodakapusokba és csodacsatárokba. Korabeli bálványokba. Olykor eltűnődöm azon, hogyan merészelték? Ilyen hatalmasak, erősek, bátrak voltak? Aztán arra jutok, nem, hanem ilyen hitelesek. Ők legbelül érezték, mások pedig pontosan tudták, hogy amit tesznek és írnak, azt nem ellendrukkerként, sanda szándékból, hanem a magyar sportért, annak elkötelezett, de soha, semmiképpen sem elvtelen híveként teszik, írják. Szolgálják és felemelik, nem manipulálják, használják és lerántják az olvasót.

Ifjú, pályakezdő kollégákkal gyakran és szívesen megosztok egy roppant egyszerű, hatékony, az önkontrollt pont a szükséges és elégséges mértékben előhívó automatizmust, módszert: ha valakiről bírálatot fogalmaznak meg, ítéletet alkotnak, képzeljék el, amint az illető ott ül mellettük, és olvassa éppen megszülető soraikat; ha így is megingás nélkül folytatnák, vállalnák az írást, akkor hajrá, gyerünk! Az 1920-as évek újságíróinak ez még magától értetődött, hiszen az információszerzésnek, a sportolókkal, edzőkkel, vezetőkkel történő érintkezésnek egyetlen módja volt: a személyes találkozás, a közvetlen, napi kapcsolat.
Bár őket még nem hívták a média munkatársai­nak, mégis ugyanúgy médiumok, azaz közvetítők voltak, mint mi, az utódok. Majdnem száz esztendeje mintegy kétmilliárd ember, „potenciális hírfogyasztó” élhetett a földön, ma ez a szám meghaladja a nyolcmilliárdot. Ettől még nem állíthatjuk, hogy a mi felelősségünk négyszeres, de azt igen, hogy ha azt vesszük, a tavalyi labdarúgó-vb Argen­tína–Franciaország döntőjét a helyszínen valamivel több mint 80 ezer ember látta, akkor a katari stadionban nagyjából minden százezredik földlakó lehetett jelen, a személyes élmény csupán nekik adatott meg. Az összes többit mi tájékoztattuk.
E feladat és felelősség felismeréséhez, vállalásához és a megfeleléshez kapaszkodók kellenek. Elődeink – persze nem minden érában és egyikben sem kivétel nélkül – ezt szerencsénkre megadják nekünk. Csak hallgatni kell rájuk, olvasni kell őket. Vagy éppen nézni, mint ebben az 1927-es filmben. Csupa igazi karakter, személyiség, tartás sugárzik a képekről, és nem az öltönyök, nyakkendők miatt, mert nem a ruha teszi az embert.

A lelkeket ünneplőbe öltöztetni, ez az igazi kihívás. A külső feltételek most sokkal inkább adva vannak hozzá, mint egy évszázada. Ha valami esetleg mégis hiányzik, a hibát leginkább magunkban keressük.