Higgyünk a könnyeknek! – Malonyai Péter publicisztikája

Nem is olyan régen, csaknem négy esztendeje szerzőtársam, Szabó Gábor írt a témáról (Alapvonal, Sírós férfijáték, 2018. július 9.), őt az oroszországi labdarúgó-világbajnokság indította meg, engem meg aktuálisan a pekingi téli olimpia. Mert a nagy események és a könnyek rendre együtt járnak.

Pekingben rövid pályás gyorskorcsolyázó klasszisunk, Liu Shaoang mondta el rá jellemző természetességgel, hogy megkönnyezte a díjátadót, a férfi műlesiklásban győztes francia Clément Noël pedig elnézést kért azért, mert napszemüvegben ad interjút. „Azért van, mert sírok, nem tudom visszatartani a könnyeimet” – ismételgette.

Noël többször is mentegetőzött, ami jellemző. Modern korunk a gyengeség jelének fogja fel a sírást, amolyan női dolognak, hogy nem vagyunk olyan erősek, megingathatatlanok, mint amennyire a mindennapok csatái, harcai megkövetelnék. Már az is túlzás, hogy női dolog – mondom én –, mert mostanság már a lányok, asszonyok kevésbé engedik meg maguknak a könnyeket, mint régebben, mert ugyebár ki vesz komolyan egy (túl)érzékeny embert az üzleti életben, a tudományban, és így tovább.

Mindez persze összefügg azzal, hogy a látszat többet ér, mint a valóság, az őszinte érzelmek megdöbbenést keltenek, de meglepetést mindenképpen. A sírás pedig éppen az érzések spontán, vissza nem tartható kifejeződése, és hogy néz az ki, hogy nem vagyunk urai saját magunknak.

Maradva a sportnál, Szöulban (1988) Darnyi Tamás győzelme volt az első olimpiai arany, amelynek élőben lehettem szemtanúja. Négyszáz vegyesen csaknem három másodperces fölénnyel, világcsúccsal győzte le az amerikai David Whartont, nekem pedig eleredtek a könnyeim. Pontosabban: folytak. De a nálam jóval keményebb fából faragott háromszoros olimpiai bajnok öklöző, Papp Laci is könnyezett, miközben szavajárását mormogta: „Fene az etetőjét!”

És zokogtam másnap is, amikor a Martinek János, Fábián László, Mizsér Attila alkotta csapat szintén aranyérmes lett. Itt előzmény, hogy a csapat, a szövetségi kapitány, Török Ferenc s az edző, Buzgó József befogadott, még Tatán, az edzőtáborban is közöttük lehettem néhányszor napokig. Ezek után legalább kétszeres volt a könnymennyiség, már csak azért is, mert együtt sírtunk (és nevettünk) az Olimpiai Parkban.

Vagy amikor célba értem első maratonim után. A Népstadionban volt a befutó, én pedig lerogytam a fűre, és hosszú percekig zokogtam. Pepe kutyám, az örök emlékű fekete-fehér spániel („Csak a spániel – spániel!” – idézem azóta is a kifordított Mercedes-reklámot) pedig szorgalmasan nyalta le arcomról a könnyeket, ez persze külön megindított. Saját élményként, mert egyébként filmek százai építenek arra, hogy kutya meg gyerek. Volt olyan, hogy a moziban egy-egy érzelgős hollywoodi jelenetnél odasúgtam a páromnak, hogy na még csak egy kutya hiányzik… És néhány perc múlva átsétált a kutya a vásznon, én pedig nagyokat nyeltem…

Ez persze a fikció, a sport az más, egyértelműen a valóság. A sírás pedig katartikus pillanat. Arisztotelész szerint megrendült, emelkedett, megtisztult lelkiállapot, tudományosa(bba)n olyan élmények hatása, amelyek az embert életének teljes vagy részleges megváltoztatására vagy erőteljes megerősítésére sarkallják, nemcsak értelmileg, hanem mindig érzelmileg is.

A katarzis sincs az előtérben mostanság, pedig ahogy Hankiss Elemér írta a színház kapcsán, remek szemfényvesztés, amelynek trükkjeit több ezer év óta minden tragédiaíró ismeri és alkalmazza Szophoklésztől Shakespeare-en és Schilleren át O’Neillig, Beckettig és Albee-ig. A tragédiák utolsó egy-két jelenetében többnyire elhitetik a nézővel, hogy a világban valahol s valahogyan mégis csak érvényesül az igazság. Hogy a gonosz végül is legyőzetik. Hogy a sok rombolódás és zűrzavar után végül mégis csak helyreáll a világrend.

Nos, mindez igaz a sportra, a nagy győzelmekre is, csak éppen szó sincs szemfényvesztésről, a diadal, a megrendülés valóságos. Ahogy egy-egy verseny igazi dráma, nem átírható, irányítható szinopszis, forgatókönyv szerint alakul a cselekmény.

Csaknem száz éve, 1926-ban a kerékpáros hegyibajnokságon Istenes János „bukásba jutott”, majd sűrű könnyek között bizonygatta a Nemzeti Sport munkatársának, hogy ha nem lökik le a gépéről, bánatosra verte volna ellenfeleit. „Istenes sírt. Sírt, de ez a sírás nem szégyen – hiába nevettek rajta sokan. Drága volt nekünk az a könny, mert a sportért született, egy törtető fiatal szeméből. Jósoljuk: nemsokára kacagás lesz abból a sírásból, nemsokára komoly sikert teremt ez az ambíció” – védte meg az újság a később valóban befutó Istenest.

Tanmesének is szép, amit 1939-ben Gidófalvy Pál, a magyar futball kormánybiztosa tett, amikor gyerekfutballisták fegyelmi tárgyalásán vett részt. Az egyik srácot két hónapra tiltották el, Gidófalvy megkérdezte tőle, hogy megbánta-e a sportszerűtlenségét. „Soha többé nem teszek olyant a pályán, amiért eltilthatnak a játéktól – mondta a 13-14 éves játékos és elpityeregte magát” – tudjuk meg, és azt is, hogy „annyira őszinte volt a játékos fogadalma és könnye, hogy a miniszteri biztos azonnal felfüggesztette a büntetését és visszaadta a gyerek játékjogát.”

Nem vagyunk egyformák, akadnak jócskán, akiknek mindenük a fegyelmezettség, el nem sírnák magukat a világ minden kincséért sem. A jeles sportorvos, Dusóczky Andor dr. (már a háború előtt is reflektorfényben volt) 1958-ban a Népsportban azt javasolta, hogy akik magukba fojtják, lenyelik az idegességet, inkább vágjanak a földhöz egy poharat, hogy sírás helyett azzal vezessék le a feszültséget. A visszafojtott feszültség ugyanis feltétlenül károsan hat a szervezetre.

Az is 1958-as tapasztalat, amit Feleki László rögzít. E szerint a labdarúgó-világbajnokság végső győzelmét a brazilok könnyei áztatták ünnepélyessé. Megállapítja, hogy a svédek sokkal férfiasabban viselték el a vereséget, mint a brazilok a győzelmet. Neki pedig eszébe jut az orvosi megállapítás, hogy a férfiak sokkal tovább élnének, ha a nőkhöz hasonlatosan sírnának nagy érzelmi megrázkódtatások idején.

Sándor „Csikar” 85 esztendősen hunyt el 2014-ben, a halál mindig korán jön, mindenesetre ő nem rejtette véka alá az érzelmeit. A Csehszlovákia elleni búcsúmeccse előtt, 1964 őszén így beszélt: „Aligha leszek képes jó teljesítményre. Úgy gondolom, ez nem is csoda, hiszen utoljára öltöm magamra a mezt. És ez a tudat nem hagy nyugodni. Alig aludtam valamit, s egész nap sírás fojtogatta a torkomat…” Nos, különleges lelkiállapotában is jól játszott, de ez az ő klasszisával természetes.

Ha sport és könnyek, akkor rengetegen idézik Székely Évát, aki könyvének címében is megfogalmazta, hogy sírni csak a győztesnek szabad. Ha valaki, én aztán tényleg tisztelem, még az emlékét is, amíg csak élek, de ebben nem értek vele egyet. Hogy ő ezt vallotta, életét, meghurcoltatását ismerve természetes, hiteles, ám egyébként a könnyek mindenkinek járnak, felszabadítanak, megkönnyebbülést hoznak. A könny összetétele érzelmi megrázkódtatás esetén egészen más, mint például akkor, amikor belemegy valami a szemünkbe. Több fehérjét és adrenokortikotrop-hormont tartalmaz, így segít abban, hogy fellélegezzünk, múljon a feszültség, jobb legyen a hangulatunk.

És hogy visszatérjek a földre, feleségem lányát idézem, aki hatévesen, amikor a mamája megkérdezte tőle, hogy most meg miért sír, így felelt: „A sírás a gyerek mérge!”

Nem kell mindig tudomány.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!