A pórul járt domolykó – Malonyai Péter publicisztikája

A nyugalmat jobban becsülöm mindennél rohanó, de inkább őrült világunkban, ezért lehet, hogy a sportadón egyik kedvenc tévéműsorom a horgászatról szóló. Talán azért, mert a természet áll a középpontban, víz, sok-sok zöld, napfény, felhő, néha eső, ráadásul a megszólalók sem cifrázzák, nem okoskodnak, a végén pedig jön egy recept, olyan ételé, amely feledtetni engedi egykori legendás főszerkesztőnk, Feleki László jó néhány évtizedes jóslatát, amely szerint az emberiség hamarosan legelni fog.

Félreértés ne essék, nem hazabeszélek, életemben egyszer volt a kezemben bot, fogási naplót nyitnom sem volt érdemes, de jól éreztem magam a ráckevei Duna-ágnál eltöltött néhány nap alatt, ahogy akkor is, amikor függő barátaimat kísértem el nézőként egy-egy túrájukra.

Ezzel együtt szívem csücske a horgászat, ami – mondhat akárki akármit – sport.

Akinek dokumentálni kell, annak elárulom, hogy a Nagy Sportágválasztó elnevezésű toborzó is rögzíti a programjában, e szerint „a halak kifogására és a szabadidő hasznos eltöltésére irányuló tevékenység”. Ezt tudtuk, ám versenyszerűen több, „nem az ősi zsákmányszerző ösztön kiélése, hanem rendkívül tudatos, igazi emberi kihívás”.

Hogy Anglia a szülőhaza, talán természetes, ám aztán gyorsan elterjedt, azzal együtt, hogy az első édesvízi világbajnokságot csak 1954-ben rendezték meg Düsseldorfban. A nagy diadalok részleteire szakértelem híján nem térek ki, de a sportágválasztó felhívásával egyetértésben ajánlom a sportágat mindenkinek, „aki szereti és tiszteli a természetet, és hajlandó sokat dolgozni a sikerért”. Már csak azért is, mert képességeink közül a kitartást, az állóképességet, az összpontosítást, a jó helyzetfelismerést, a pontosságot és a problémamegoldó képességet fejleszti.

Pedagógiai programnak is megteszi, a horgászoknak mégis szinte folyamatosan harcolniuk kell az elismerésért. Legalábbis itthon. Ahol már 1919-ben a Háros-szigeti Duna-ágat méltatta a Nemzeti Sport, megemlítve, hogy kitűnő pontyozóhely, de a süllő és a csuka is gyakran kerül horogra.

Az olvasók folyamatosan követelték, hogy az újság szenteljen némi terjedelmet a szenvedélyüknek, 1932-ben egyikük a futballal hasonlítja össze a horgászatot, azt írván, hogy „maga a tisztult éterikus élvezet”, miközben a labdarúgás „embertelen és durva”, nem beszélve az ökölvívásról, melyet „a vérre szomjas elvadult nép brutális kedvtelésének” nevez. A Nemzeti Sport bevallottan nem vette komolyan a véleményt, megállapítva, hogy a sporthorgászat sem a legszelídebb testedzés, legalábbis a halak és a kukacok szemszögéből nézve. A legizgalmasabb benne, hogy a végeredmény ehető, azt pedig csak nem kívánhatja akárki, hogy – a futball példájára – horgászstadionokat építsünk.

Ezzel együtt a szenvedély tartós. A debreceni sportboltról olvasva tudhatjuk meg, hogy 1956-ban éppen a horgászok jóvoltából ugrott meg a forgalom, köszönhetően a Tisza, a Hortobágy folyó és a frissen átadott Keleti-főcsatorna közelségének. Egy negyedév alatt tízezer horgot, 100 százméteres nejlonzsinórt, rengeteg botot, orsót és műhalat adtak el – örvendezik a boltvezető.

Egy évvel később már az a hír, hogy meglehet, a sporthorgászat is felkerül az 1960-as római olimpia műsorára. A nemzetközi szövetség elnöke, olasz lévén, kedvező tárgyalási helyzetben volt, igaz, nem a halfogás versenyéről volt szó, hanem a táv- és céldobásról – műléggyel és peremfutóorsóval. Ez persze más műfaj, mint az eredeti, nem is az én világom, de elismerésem azoknak a honfitársaimnak, akik világ- és Európa-bajnokságokon bizonyították klasszisukat. Már csak azért is, mert természetesen a vízparton is helytálltak. Mint például Barth Róbert, aki nem csupán hatszoros vb-győztes volt a hatvanas években, hanem világcsúcstartó is távdobásban (87.07 méter). Nem mellesleg testvére, Zsuzsanna és felesége, Katalin is volt a világ legjobbja.

A Népsportnak ekkor már volt horgászrovata. Benne igazi érdekességekkel. A sportág rangját bizonyította a szerkesztőknél, hogy Angliában változott a postaszabályzat, a jövőben földigiliszta- és légypondrócsomagokat is kézbesítenek, korábban csak méhek és piócák részesülhettek ebben a kegyben. A rovat horgászkalandokkal is szolgált, igazán hangzatos felütéssel. A pórul járt domolykó című beszámoló engem különösen megfogott. Nem részletezném, a lényeg, hogy a horgász kifogott a falánk, ám roppant ügyes halon, körülbelül olyan ötletesen, mint Blaireau a legendás Horgász a pácban című filmben, Louis de Funes örökké emlékezetes alakításában. És az is kiderült a rovatból, hogy a halak igenis tudnak „beszélni”, ám mi nem halljuk. Ez utóbbit magam is bizonyítottnak vélem.

De ne vicceljünk, mert a tények komoly dolgok. Például az NDK-ban az igazolt sportolók sorában 1972-ben a labdarúgás (443 047) és a torna (326 ezer) után a sporthorgászat következett 291 ezer versenyzővel. Arról nem beszélve, hogy itthon előadást szerveztek a horgászás kiegészítő sportjairól, az erőnlétet szolgáló futás és úszás mellett szó esett arról is, ami mostanság, nekünk, a számítógép előtt ülőknél fontos lenne, azaz álljunk néha föl, és gimnasztikázzunk egy keveset.

Ezzel már szinte napjainkban vagyunk, amikor szintén rengeteg a horgász. A létszámukat közlő adatok nem egységesek, a közelmúlt statisztikáiban a 800 ezer a legmagasabb érték, de a legkisebb is közelít hozzá.

És vannak sztárjaink is. Például a többszörös világ- és Európa-bajnok Walter Tamás, akit egy kollégám (szerintem nagy horgász) a Limányok Messije névvel illet. A limány közkeletűen örvény, visszafolyás, ami az én szintemen annyit jelent, hogy Walter a legnehezebb körülmények között is klasszis. Ezt támasztja alá, hogy 2019-ben Dél-Afrikában, a Bloemhof Dam duzzasztógát mellett megrendezett világjátékok utolsó számában – a presztízsszámban, ahogy olvasom – különös bravúrral vezette az első helyre a magyar csapatot. A módit szintén hozzáértés híján nem részletezem, tudásáról és a csapat felkészültségéről legyen elég annyi, amit a győzelem után mondott: „Helyzeti előnyünk volt az első perctől, amit kint növelni tudtunk, mert nem a halfogást gyakoroltuk, hanem finomhangoltunk.”

Hogy mekkora szenvedélyről van szó, arra Walter is példa. Közgazdasági egyetemet végzett, ám nem a szakmájában lelt hivatásra – horgászfelszereléseket forgalmaz, boltjai piacvezetőként kínálják a termékeket. Közbevetem, hogy nem ismerem őt, tehát ez nem a reklám helye. Az viszont fontos, hogy – mint olvasom – cége imázsának jót tett, hogy világ- és Európa-bajnok. Olyan ez, mint bármelyik más sportágban, az eredmények teszik hitelessé a szereplőket.

Az pedig nálam külön érdekesség, hogy Walter Tamás esztendők óta nem fogott olyan halat, amelyből a család ehetett volna. A sporthorgászatban ugyanis lemérik a zsákmányt, az élősúly a lényeg, ám utána visszadobják a halakat a vízbe. Így aztán ő is a piacon vásárolja, mint akármelyikünk, meglehetősen nagy mennyiségben, mert szereti sütve, rántva, halászlében, minden formájában.

Ebben egyformák vagyunk, hiszen nekem csak ez jut a halakból, bármennyire elámulok azon, hogy milyen fantasztikus lett mára a technika, mennyire csodás felszereléssel indulnak neki a vízpartra a horgászok. Fogalmam sincs, mi mire jó, néha bennem a vágy, hogy kipróbáljam, de már késő, hiába, múlnak az évek. Viszont – térek vissza az elejére – szívesen nézem, hallgatom a sporttársakat a televízióban, magamban jó fogást kívánva nekik.

Ha úgy tetszik, nálam ez belsőség, ami nélkül nem létezhet egyik kedvenc ételem, a halászlé sem.

Akár dunai, akár tiszai, akár balatoni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!